Első gyerek a családban, avagy kezdő szülők kutyát nevelnek - 4. fejezet: egy 7-es erősségű hurrikán, Marci csapott le

És igen, rendes szülőhöz méltóan teleposztoljuk az internetet a gyerekkel. Szerencsére arra azért gondoltunk, hogy a több száz ismerősünk torkán csak viszonylag kis mennyiségben nyomjuk le ezt a kis tornádót, így aki mégis kíváncsi rá, az saját oldalán (@marcifrenchie)  megtekintheti életének főbb mozzanatait!

Korábbi történeteink pedig itt>>

Azt hiszem gyorsan leszokok az ígérgetésről, mert képtelenség minden nap beszámolni az élményeinkről. Na nem azért, mert nem lenne miről, de egy hetes erősségű hurrikán erejével és sebességével történnek itt az események. Miután a párommal felváltva mondjuk - néha már a tűrőképességünk határán táncolva -, hogy

MARCIIIII! Marci NEM SZABAD, MARCI AZ ANYÁD ÚRISTENIT NE HARAPJ MÁR ÉS NE EDD MEG A KILINCSET!,

és ezt úgy napjában 459-szer, akkor a csendes percekben aztán vagy összeesünk a napi fáradalmaktól, és a kis pokolfajzat száguldásától, és/vagy váltunk pár szót egymással is, mint egy rendes pár. És igen, képesek vagyunk úgy eljutni ide, hogy amúgy Marci egyedül van itthon nap közben. Elgondolkodtató, hogy ezzel büntet minket, amiért itthon marad, bár igazából se reggel nem puncsol, hogy nehogy elmenjünk, a deles ellenőrzésnél és a délutáni/esti érkezésnél se mutat különösebb kitörő lelkesedést hazaérkezésünkkor, ha ő éppen játszik, vagy alszik, akkor majd mi kivárjuk a sorunkat, hogy megtiszteljen figyelmével. Imádni való mondjuk, ahogy „dógozik".

Ennek ellenére újabban pelenkafóbiája lett, hiszen 1-2 pisitől eltekintve az

ahogy és ahova és amikor sikerül"

elvet követi.

És hű rabszolgái - mi - persze felmosóval rohanunk utána, és őfelsége hátrahagyott ajándékkupacait takarítjuk, aki közben próbálja a papucsot levadászni a lábunkról, vagy megenni a felmosórongyot. Ez kedves tőle! És ha oda átraknánk a pelust, ahol épp felavatta a lakást, akkor persze keresne egy 1000+n. helyet is. Az én elvem most az, hogy (mint ahogy mi sem), nem szereti a figyelmet, ezért szokott újabban a kanapé háta mögé vagy az asztal alá. A kanapénál azért érünk el sikereket, hiszen ott van pelus, az asztalt még nem bástyáztuk körbe. De ő már aknázott…haha.

Az esték amúgy meglepően jól telnek. Na jó, ez ebben a formában azért nem teljesen igaz, hiszen egy őrjöngést biztosan át kell élnünk éjfél és hajnali három között, de valamikor egész gyorsan, percek alatt újra alvásra lehet kényszeríteni. Vagy legalábbis a néma őrjöngéshez.

Közös életünkből még csak egy hét telt el, de már több ponton megbukott például a nevelési tervem.

Nyilván az első viszonylag gyorsan, hogy a kutya nem jön a hálóba. Igazából rájöttünk, csak minket őriz, mert neki kiságy sem kell, a szivacs alól kilógó gyapjú takaró a lábamnál, feje alatt a papucsommal a legjobb fekhely. Aztán ha gondol egyet, átcsattog az ágy másik felébe, majd jól belebámul párom arcába. Jelezvén, hogy „te meg azonnal nézzél rám és foglalkozz velem". Ez néha bejön, mondjuk hajnalban abban a formulában, hogy „Jó éjszakát Marci, menj vissza az ágyadba aludni". Ekkor inkább tüntetőleg csomagot hagy a szőnyegen, körbecirkálva a lakásban lefojtja az összes szőnyeget.

Aztán, hogy a kutya nem jön a kanapéra. Nyilván az első hétvégén a kutya nem sokat volt a saját lábain, mert mindig valakin(él) volt, aztán a hét végére lett egy olyan elméletem, hogy Marci nem szeret. Ennek semmi reális alapja vagy esélye nem volt, csak úgy beakadt, ahogy a nőknél be szoktak akadni dolgok, aztán persze az anyai ösztön előretörésével nekiálltam a kutyát babusgatni. Párom persze kapott az alkalmon, hogy amikor épp nem tartózkodom itt(hon), akkor jól felhozza a kutyát, mert „hát ide jött!" és „nem tudom, hogy került fel" szövegekkel magyarázza a magyarázhatatlant. Aztán persze az a vége, hogy körbefeküdjük a gyereket, aki még ha nem álmos és nem alszik, akkor is óráig tudja mímelni. Mi meg órákig tudjuk simogatni. Hát nyilván.

Ja igen, annyira belakta már a lakást, hogy több új hobbit talált magának. Például nem vagyunk szerencsére kukabúvárok (még?), de előszeretettel lopkodjuk a szennyest.

Azon mondjuk röhögnöm kellett, amikor a rózsaszín melltartómmal a szájában, peckesen végigvonult a lakáson. És ezek után hogy szidjam le hatásosan?

A szatyorlopását viszont úgy értelmeztem, hogy csak nekem segít azzal, hogy elrejti a shoppingolás végeredményét. De hát így be kellett itthon vallani, mit vásároltam. Jó, mindenképp elmondtam volna, csak hát jobb volt így sztorit keríteni a szatyorlopás köré. Mert hát Marci újabban egy szatyorral is el tud játszani, ez mondjuk elég olcsó megoldás, örülünk is az ízlésének. Ezt amúgy kizárólag felügyelet mellett teszi, és ha már a harciideg kezd kiújulni, akkor jól megkapja a rákot, hogy lehet azzal folytatni. De ilyenkor már inkább az emberi végtagok érdeklik a leginkább. Remek középkori kínzó lett volna belőle, ugyanis szerintem minden ujjpercet egyesével óhajtana eltávolítani, ha lehetne.

Közben rákapott a tévére is, amit olyan áhítattal tud nézni, mint a tinédzser lányok a Robert „Twigliht" Pattinsont. Meg is ismeri a kutyaugatást, amire legmélyebb álmából is kiugrott a tv elé. De a kedvence a Sztárban sztár és az X-Faktor. Érthetetlen...

A hét két legjobb pillanata közül az első mindenképp az orvoslátogatás volt. Megkaptuk a második oltást, ami fel se tűnt neki, mert hát a ruhamérete ugye 3 számmal nagyobb, emiatt aztán a gúnyájába azt adnak be, amit akarnak. De nagyon ügyesen ült az asztalon, ilyet még itthon se produkál, aztán persze minden nőt levett a lábáról, konkrétan hármat: a két ápolónő minden megtett körben elmondták, hogy

jaj de rohadt szép vagy"

de nem csak velük kokettált, mert aztán kinézett magának egy csinos boxert az ajtóban, így nekem ugranom kellett, mielőtt leveti magát a mélybe, a boxer gazdája pedig az ajtóhoz feszülve próbálta a póráz végén megtartani a kislányt. Hát, ez biztos szerelem első látásra.

Ebben az útban a kocsikázás volt nagyon felemelő, erről a húgom is tudna mesélni, aki végig babusgatta ezt a kis dugót. És még annak is örült, amikor alápisilt. Erre mondjuk nem számítottam. Mármint arra igen, hogy előbb-utóbb pisilni fog, arra nem, hogy ennek valaki örül. De ő örült. Szerencsére úgy elfáradt, hogy mire kiraktam a babysittert, addigra „Marcello" is úgy kidőlt, hogy hazáig kókadozott, aztán itthon is csak vánszorgott. Szuper kiruccanás volt.

A hétvégén aztán megvolt az első fürdetés is. Hát, a cukiságfaktort kimaxoltuk szerintem. Az a kép, amit leírok, az bármelyik romantikus komédiába beleillene. Mondjuk kutya nélkül persze, de olyan áhítattal nyöszörgött, amint csurgott a hátára a langyos víz, miközben ketten is masszírozták a kis testét, hogy… na jó, ez már nem romantikus film. Attól még nagyon cuki volt, és élvezte. A hajszárítót már kevésbé, ott jobban reszketett, mintha kiraktuk volna a 3 fokba az erkélyre. Azóta illatozik, és emiatt sajnos még többet van fenn a kanapén, mert hát olyan jó illata van!

Persze imádatunk tárgya azért méreggel is elönti az agyunkat:

az nyilvánvaló, hogy alkalmi süket, néha „elfelejti", hogy ő a Marci és nem a szőnyegnek kiabálunk. Ráadásul az emlékezete is olyan lehet, mint az 50 első randi című film főszereplőjének, aki minden nap elfelejti az előző napot: na hát Marci pont ilyen, mert egyik nap még tökéletesen megy a pisi-kaki, másnap már nulla és zéró között vannak a jó megoldások.

És szerintünk röhög magában...de meggyőződésünk, hogy ért mindent, de most épp olyanja van, hogy játssza a hülyét, hogy neki fogalma sincs, hova kell pisilni, és miért.

Nem baj, továbbra is imádjuk ezt a kis „denevérfejű" húsgombócot.