Rodolfóval és Alfonzóval dolgozott

– A legveszélyesebb az volt, amikor etettem a gepárdokat, de kicsit közel hajoltam a ketrecükhöz. Az egyik lekapta a fejemről a kalapomat, de nem esett bajom – eleveníti fel az egyik kalandot a sok közül [namelink name="Ribárszki Mihály"]. A 74 esztendős tótkomlósi férfi 1962-ben került a Fővárosi Nagycirkuszhoz, azon belül is a vándorcirkuszosokhoz.

– Miután leszereltem a katonaságtól, enyém volt a világ. Tótkomlóson nem találtam munkát, így zsebre dugtam a kezem, elutaztam a fővárosba. Akkoriban még papírt adtak róla, hogy a településen, ahol éltem, nem kaptam munkát. Ezzel az igazolással jártam a Keleti pályaudvart és környékét, bíztam benne, hogy akad valami. A Hajógyári-szigeten kötöttem ki, csöveket szereltem. Előfordult, hogy az egész testemet vörösre festette a rozsda. Éreztem, hogy nem nekem való, a Keletiben összefutottam néhány tótkomlósi sráccal, ők hívtak a cirkuszba – emlékszik vissza kristálytisztán a fél évszázaddal ezelőtti eseményekre Ribárszki Mihály.

Sátorépítőként alkalmazták, mint mondja, a csapat magja komlósi volt. Sokan néhány nap után otthagyták a munkát, de ő jó fizikumának köszönhetően bírta a strapát. A katonaságnál volt egy saját mutatványa: három embert is fel tudott emelni egyszerre. Ezt a cirkusz akrobatáinak is szívesen megmutatta.

Ribárszki Mihály és Rodolfo. Szép emlékek. Fotó: Gyúrós István
– Akkoriban nem volt még légkalapács, minden karót 10 kilós kézi kalapáccsal vertünk le. A 3200 férőhelyes cirkusz ponyváját kötéllel húztuk fel, így feszítettük ki. Fárasztó munka volt, de nagyon élveztük. A 20-as éveim elején jártam, nem cserélném el semmire azt az időszakot – mondja Miska bácsi, aki több hírességgel is dolgozott együtt.

A legemlékezetesebb számára a Rodolfóval töltött idő. A cirkuszépítők együtt éltek a művészekkel, együtt jártak vacsorázni, szórakozni, jól ismerték egymást.

– Rodolfo csak a fiatal pincérekkel csinálta meg egyik kedvenc trükkjét, mi pedig minden alkalommal jól mulattunk rajta. Az időseket sosem bántotta volna meg ilyesmivel. A fiatal felszolgálóktól azonban gyakran elcsente valahogy az egész tárcájuk tartalmát. Máskor kifizette a cechet – mindig a vendégei voltunk –, megszámoltatta az összeget a pincérrel, aki azt rendben találta. Aztán elárulta, hogy jóval kevesebbet adott. A végén persze mindent rendezett tisztességesen. A mai napig fogalmam sincs, hogyan csinálta – emlékszik vissza az egykori vándorcirkuszos.

Misi bácsi hamar összebarátkozott a fellépőkkel, segédje lett az egyik késdobálónak, aki saját lányát díszítette körbe a pengékkel. Maga is próbálkozott vele, mint mondja, egészen jól elsajátította a fortélyokat. Megtanult karikás ostorral is bánni, így néha a vadállatok idomításánál segített.

– Alfonzóval is találkoztam, de vele csak rövid ideig dolgoztunk együtt, miután hazatért Dél-Afrikából. Emlékszem, egy fiatalemberrel próbált a színpadon. Őt úgy hívták, hogy Markos György.

Kicsit sajnálja, hogy nem jutott el külföldre, de a katonaság után 5 évig nem hagyhatta el az országot – mesélte Misi bácsi. Hazatért Tótkomlósra, ahol munkát talált, és családot alapított, feleségével, Erzsikével él lassan 50 éve.