Mártonffy András: 11 éjszaka

Mártonffy András első regénye, az Én, Sándor Erik a pszichopaták világába vezette be az olvasót. Második művének sem talált könnyedebb témát: könyvének gyakorlatilag minden szereplője ismét mentálisan sérült. Mondhatnám azt is, hogy beteges a történet. Ha úgy foglalom össze, hogy az Ezeregy éjszaka 18+-os, pszichothrilleres változata, talán nem is állok olyan messze a valóságtól.

Főszereplőnk a 90 éves Kamilla, akit elrabol egy szociális gondozó. Egészen egyszerűen egy nap, amikor meglátogatja, hogy ebédet vigyen neki, felszólítja, hogy jöjjön vele és egy hevenyészetten berendezett padlásszobába cipeli. Győzőről hamar kiderül, hogy komoly problémákkal küzd, a nénit ugyanis azért vitte magával, hogy a nagymamája legyen és esténként meséljen neki. Kamilla lényegében sztoikus nyugalommal viseli a helyzetet – a történet egy pontján, életét megismerve meg is értjük, hogy miért. Belemegy a játékba, és miután napközben múltján mereng – ezzel belátást engedve saját történetébe az olvasónak – esténként meséket mond elrablójának.

Csakhogy ezek a mesék nem éppen olyanok, amelyekre Győző vágyna. A jóságos nagyi kedves történetei helyett nyomasztó pszicho-sztorikat kap a fiatalember, akinek amúgy sem túl stabil lelkivilágát napról napra bomlasztják ezek az esték. Kamilla tehát egy mentális játékot játszik elrablójával, és egy idő után kiderül: annyira profi benne, hogy Győzőnek esélye sincs nyerni.

A mesék valóban szörnyűek: van bennük csecsemőgyilkosság, élőhalott, szekrénybe zárt és ott kínok közt meghaló fiú, vámpíranya, aki a saját gyermekeit öli meg, boszorkányokkal paráználkodó pap, de mesél egy nőről is, aki a falat a körmével bontja le, mert egy befalazott lányt keres benne, egy apáról és fiáról, akik addig játszanak, míg végül egyikük játékká változik, egy remetéről, aki addig üldögél egy fán, amíg az teljesen benövi és egy betegről is, aki addig kekeckedik az orvosokkal, amíg élő műtéti gyakorlóbábu lesz belőle. Kamilla összesen 10 mesét mond el, az utolsó éjszaka – ahogyan annak idején férjétől való menekülése esetében is – már saját életét menti. Ennek mindkét esetben súlyos ára van, az olvasó pedig eldöntheti, vajon Kamillát ez mennyire viseli meg.

Ha nem lennének elég nyomasztóak a mesék, az olvasó megkapja még Kamilla múltját is, mely legalább olyan szörnyű, mint az a világ, amit kitalál estéről estére. Megtudhatjuk róla, hogy házassága, mely az első pillanattól kezdve rettenetes volt, milyen abszurd fordulatot vett azzal, hogy férje háborús poszttraumás stressztől szenvedve lényegében ellenségének tekintette Kamillát. És végigélhetjük vele az 1956-os forradalom fővárosi borzalmait is, mely során az életben maradáshoz olyan szörnyű dolgokon is át kellett esnie, melyet olvasni is hátborzongató.

A regénynek lényegében nincs egyetlen pontja sem, mely egy kis megnyugvást adna: a múlt eseményei és Kamilla meséi is folyamatos stresszben tartják az olvasót. A mesék és a „valóság” mentálisan sérült szereplői mellett felbukkan a kábítószer témaköre is, és ha mindez nem lenne elég, az egész könyv mesélője maga a halál, ami szintén nem sok jót sejtet. Nem egy könnyed, szórakoztató olvasmány, sőt nem is biztos, hogy elalvás előtti kikapcsolódásnak való, de mindenképpen érdemes kézbe vennie annak, aki szereti a borzongást és az olyan történeteket, melyek az emberi elme visszásságait, abnormalitásait helyezik a középpontba.