Farkas Tamás szerint összetartanak a határon túli sportolók

– Mikor és hogyan ismerkedett meg az úszással?

– Óbecsén a 2000-es évek elején nagyon nagy volt a vízilabdaláz. Ekkor volt, hogy a helyi csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját, így a környezetemben a vízi sportok nagy népszerűségnek örvendtek. Édesapám nem tud úszni, szüleim pedig szerették volna, hogy ha megyünk nyaralni, akkor legalább a testvéreim és én élvezhessük a tenger és az úszás adta örömöket. El is kezdtünk edzésre járni, és ott már látták a szakemberek, hogy ebben a srácban lehet valami. Elkezdtünk versenyezni is, jöttek a jó eredmények, érmek, és teljesen beszippantott az úszás világa.

– Hogyan jutott végül Szegedre, és hogyan találkozott a Haász SZÚE-val?

– Nem volt kötődésem a városhoz. Miután az idősebb testvérem elvégezte a középiskolát, Szegedre jött egyetemre. Albérletbe költözött, tetszett neki az itteni élet. Néha hétvégénként én is jöttem hozzá, nagyon szimpatikus volt a város, és úgy döntöttem, hogy itt folytatom az iskolát. Utánanéztem, hogy milyen úszósportja van a városnak, sokáig pedig nem kellett keresnem, mert láttam, hogy a Haász SZÚE-nál remek munka folyik. Felkerestem Gellért Gábor vezetőedzőt és Nagy Attila elnököt, akik egyből befogadóan álltak hozzám. Mondhatni, hogy keresve sem találhattam volna jobb egyesületet.

– Milyen érzései vannak a Haász SZÚE iránt?

– A kezdetekben annak örültem, hogy nagyon befogadóak voltak. Könnyű volt a beilleszkedés a csapatba, mindenben támogattak. Elvittek versenyekre, ezek a dolgok pedig az eredményeken is meglátszódtak. 16:36 volt 1500 méter gyorson a legjobb időm, mikor idekerültem, most pedig 15:39. Majdnem egy perces a javulás, ez pedig nagy dolog. Három világbajnokságon jártam, és három Európa-bajnokságon is, igaz, hogy szerb színekben, de mindenképpen kellett hozzá a szegedi lökés. 2019 óta edzőként is dolgozom a Szegedi Úszó Egyletnél, heti három alkalommal vezényelem a béka csapat edzéseit.

– A hazai versenyeken a Haász SZÚE színeiben indul, de nemzetközi kiírásokon Szerbiát képviseli. Mi az oka ennek?

– A sportállampolgárságom szerb, ez megmaradt. Úgy döntöttem, ezt megtartom. Ha reálisan nézzük, a magyar válogatottba sokkal nehezebb bejutni, mint a szerbbe, sokkal erősebb a magyar mezőny. Szerbiában az egész úszósport nincs olyan szinten, mint Magyarországon, nincs meg a kellő anyagi háttér. Inkább a labdajátékok dominálnak, kosárlabda, tenisz, vízilabda, úszásban pedig inkább a rövidebb távokat ússzák. Mindig próbálkoznak a fiatalok, de nyílt vízen jöttem én, és távol álljon tőlem a nagyképűség, de azoknak, akik azóta megpróbálták, még nem sikerült megverniük engem.

– Milyen a viszonya a többi határon túli úszóval?

– Szilágyi Csaba szintén óbecsei, mint én. Őt egészen kiskorom óta ismerem, ugyanabba az iskolákba jártunk, sőt, még közös edzőnk is volt. A zentai születésű Szabó Szebasztián egy évvel fiatalabb nálam, korosztályomból való, ő nagyon jó barátom. Minden hétvégét együtt töltöttük a versenyeken, megismertük egymást ott, és összebarátkoztunk.

– Segítették egymást a pályafutásukban is?

– Ő kiskorában kezdett úszni, és akkor még nem gondolták volna, hogy végül úszóvá válik. Három évig vízilabdázott, és elkezdett edzőtermi edzéseket végezni, elég komoly átalakuláson ment át. 2015–2016 környékén kérdezte tőlem, hogy megyek-e a szerb országos bajnokságra, és ha igen, akkor tudnánk-e együtt menni. Mondtam, hogy persze, megyek, jöjjön ő is! Eljött, és ott látta, hogy nagyon kevés edzéssel is nagyon jó eredményeket ért el, érmeket is nyert. Ott döntötte el, hogy beleáll keményen a munkába.

– A sporton kívül is tartós a barátság?

– Nem napi szinten, de heti szinten mindig beszélünk. Ha éppen Szegeden jár, elmegyünk kávézni, beszélgetni. A párja is Zentáról származik, de Szegeden él, és Szebasztián is, ha nincsen éppen edzőtáborban vagy versenyen, és ideje engedi, akkor jön hozzá Szegedre, olyankor találkozunk mi is.

– Összeköti önöket a származás és a hasonló életút.

– Nehéz ezt így megfogalmazni pontosan, de valahogy igen. Amikor Szegedre kerültem az iskolába, akkor hatan voltunk vajdaságiak az évfolyamomban, és ha nem is direkt, de velük is éreztük, hogy valami összeköt. Félszavakból megértettük egymást, könnyebben ment a barátkozás, és egyből volt közös témánk. Úgy gondolom, hogy az azonos körülmények, hasonló életút már kiütközik az első benyomáskor, onnantól pedig könnyebb a kapcsolatot is építeni.