2 órája
Megalopolisz: Ami utunkba áll, maga lesz az út
Ez a frappáns cím nem az én elmeszüleményem, hanem egy Marcus Aurelius-idézet. Lehet, hogy semmi köze sincs Francis Ford Coppola legújabb alkotásához, de az is lehet, hogy van. A Megalopoliszról mindent el lehet mondani, és annak ellenkezőjét is.
Bár a most olvasható kritika kifejezetten negatív színben fogja feltüntetni a Megalopoliszt, azért én mégis arra sarkallnék minden kedves nézőt, hogy ki-ki döntse el maga, neki mennyire jön be a film. Egy olyan, önmagát rendkívül rétegzettnek felmutató alkotás, mint a Megalopolisz, bizonyosan megtalálja a maga közönségét, és az is elképzelhető, hogy van az a hangulat, amikor például nekem is jobban tetszene Coppola rendezése.
A rendezés szót jelen esetben nagy kezdőbetűvel kéretik értelmezni, Coppola ugyanis úton-útfélen azt nyilatkozgatja, hogy a Megalopolisz munkásságának főműve, opus magnuma. Szóval nem A keresztapa-trilógia, nem a Magánbeszélgetés, és még csak nem is az Apokalipszis, most. Hanem bizony a Megalopolisz. A történetet megismerve szinte óhatatlan, hogy az embernek eszébe jut, valójában egy önéletrajzi ihletésű alkotással állunk szemben. Már csak ezért is állhat oly közel az öreg róka Francis Ford Coppola szívéhez.
Hősünk egy zseniális építész, akinek ráadásul szuperereje is van: képes megállítani az időt. Ő tehát nem csak a pillanatot szeretné uralni, ahogy az ügyeskedő politikusok teszik, hanem az öröklétet ragadja meg. Nem csak egyéni boldogulására gondol, hanem – mintegy apostoli küldetést végrehajtva – az egész emberiség szolgálatába szegődik. Elhunyt szerelmének emlékét még mindig ápolja, ám idővel új múzsára tesz szert, dacára annak, hogy ez az új múzsa tiltott gyümölcs a számára. A napi politika, az ármánykodás azonban nem szakíthat szét egy sokkal magasabb rendű emberi kapcsolatot, ami kapcsolat az egekig emeli az építészt. Ahonnan persze hatalmasat lehet zuhanni, pont úgy, ahogyan maga az emberi civilizáció is zuhanórepülésben van. Egy látnok, egy vátesz lehet csak képes megmenteni az erkölcsi fertőben fetrengő emberiséget, ám sajnos ez a látnok is emberből van, attribútuma a gyarlóság.
A Megalopolisz 130 perces játékidejébe rengeteg minden belefért, és ez bizonyos szempontból jó, más szempontból viszont meglehetősen kontraproduktív. A látványvilág észbontó, rendkívül sűrű, minden képkocka a végletekig megmunkált. Döbbenetes mennyiségű inger éri a nézőt, aminek hátulütője, hogy szinte el lehet veszni az audiovizuális ingerekben. De bárcsak ennyi baj lenne a filmmel!
A Megalopolisz sajnos összeroskad a rendező ambícióinak súlya alatt, és így a művésziből nagyon hamar művészieskedés lesz. Giccsnek nem nevezem, mert annál azért jóval többet rejt Coppola filmje, de az biztos, hogy amikor a szereplők hosszan idéznek a Hamletből vagy épp Marcus Aureliustól, akkor a nézőben megszülethet az a gondolat, hogy amit látunk, az nem más, mint egy mentális maszturbáció, amelyben a kimunkált látvány is csak egy öntetszelgő erődemonstráció az alkotók részéről.
Ha Coppola ismerné József Attila verseit, talán még az is elhangozna a filmben, hogy az építész „az adott világ varázsainak mérnöke”, de szerencsére (sajnos?) nem ismeri a legnagyobb magyar költőt, úgyhogy be kell érnünk a Hamlettel, Marcus Aureliusszal és a forgatókönyv konyhafilozófiájával.
Persze nem akarok elbagatellizálni egy véresen komolynak szánt alkotást (tele szimbólummal és társadalomkritikával), hiszen meglehet, hogy csak túl fáradt voltam ahhoz, hogy teljesen átadjam magam a Megalopolisz amúgy kétségtelenül egyedi világának. És talán az sem véletlen, hogy ilyen sok sztár szerepel a filmben, jelesül Adam Driver, Dustin Hoffman, Aubrey Plaza, Jon Voight, Laurence Fishburne vagy épp Shia LaBeouf. Talán ők úgy sejtik, hogy ez a film sem a pillanatnak készült, hanem az örökkévalóságnak.
4/10
