Lepattanó: nosztalgikus anakronizmus

Az elmúlt években nem igazán volt jellemző a hazai vígjátékokra, hogy hangulatukban és karaktereikben megidézték volna a 90-es évek magyar komédiáinak meglehetősen imbecillis világát. A négy évvel ezelőtti Pesti balhé, a 2022-es Nyugati nyaralás, valamint a másfél éve bemutatott Legénybúcsú extra az, ami most hirtelen az eszembe jut, és ezek mellé most szépen felsorakozik Vékes Csaba (Szia, Életem!) negyedik nagyjátékfilmje, a Lepattanó is. Ebben a főhőst alakító Scherer Péter ugyanolyan szerethetően butuska karaktert játszik, amilyet már – a teljesség igénye nélkül – Koltai Róbert, Rudolf Péter vagy Bajor Imre is eljátszott már a 90-es években. Tipikus műfajfilm lévén a Lepattanó mellékszereplői is mind olyanok, amilyeneket régóta ismerünk, és akikre ugyancsak a néhol fárasztóan, máskor szeretetre méltóan ostoba a legmegfelelőbb jelző. És persze maga a sztori is végig kiszámítható, semmiféle meglepetést nem rejteget. Miért is rejtegetne? – teheti fel a kérdést a rendező, és bizony némi joggal, ugyanis a Lepattanónak semmilyen más célja sincs, csupán annyi, hogy egy bő másfél órára kiszakadjunk a napi robotból, és önfeledten élvezzünk egy olyan alkotást, ami voltaképpen egy a sok közül. Legutóbbi moziélménnyel, a Megalopolisszal összehasonlítva Vékes filmjéről legalább elmondható az, hogy nem akar többnek látszani, mint ami valójában. És ez már félsiker.

Habár unalomig ismert karakterekből és szituációkból épül fel a film, annyi egyedi mégis csak van benne, hogy gombfoci-játékosokról szól, és ilyet még nem nagyon láthatott a nagyérdemű (én legalábbis még biztosan nem). Ez a kisszerűség eleve ad egyfajta „balkáni” ízt a filmnek, sőt ha jóindulatú szeretnék lenni, azt mondom, szívderítő bájt is kölcsönöz neki. Mintha Vékes ezzel azt üzenné, tessék, Hollywood, itt a mi kis sportkomédiánk, kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a miénk. Hol csupán fanyar, hol egyenesen abszurd a film humora, sőt még egy sablonos romantikus szálra is futja az erejéből. Szavaimból talán most úgy tűnhet, mintha sokkal több pozitívumot találtam volna a Lepattanóban. Ez alighanem amiatt lehet így, mert egy ponton túl a sztori – minden kiszámíthatósága dacára – igenis képes arra, hogy magával ragadja a nézőt. 

Előzetesen persze célszerű felkészülni a ránk váró élményre, ugyanis csak ekkor elképzelhető, hogy az egyébként kimondottan fárasztó poénokat is meg tudjuk néha mosolyogni. Nevetni sajnos sosem fogunk, ahhoz azért sokkal több kellene, ezért is írtam fentebb, hogy csupán félsikerről beszélhetünk. A már említett Scherer Péter mindenesetre egy roppant szimpatikus főhőst alakít, akinek lelkesedése nagyban hozzájárul a film élvezhetőségéhez. Rajta kívül más nagy nevek is feltűnnek a Lepattanóban, például Elek Ferenc, Györgyi Anna, Gáspár Sándor, Mucsi Zoltán vagy Rába Roland. Ja, és ne feledkezzünk meg a legnagyobb húzónévről sem, aki nem más, mint Patrick Duffy, azaz Bobby Ewing a Dallasból, aki ráadásul ugyanúgy Csankó Zoltán hangján szólal meg, ahogyan tette azt a legendás sorozatban is. Hát ezek után mondja azt valaki, hogy a Lepattanó nem a régmúlt idők mozija! 

5/10