Eufória – sorozatkritika

Kétségtelen, hogy az Eufória célközönsége nem én vagyok. Sam Levinson író-rendező sorozata középiskolás fiatal felnőttekről szól, kendőzetlenül és nem is kicsit túldramatizálva. Generációs alkotásról van szó, ami a lehető legtrendibb hangnemben beszél a Z-generációról és a Z-generációhoz. Az első évad még 2019-ben jött ki, aztán a Covid miatt jegelték a folytatást, idén azonban végre bepótolták a második évadot. A kettő közötti időben a rajongókat úgynevezett különkiadásokkal igyekezték kielégíteni, amelyek a főszereplő páros, Rue és Jules megpróbáltatásait taglalták külön-külön epizódokban.

Az Eufória mint problémaérzékeny generációs kultuszsorozat nem előzmény nélküli, gondoljunk csak Skinsre. Már ez a 2000-es évek végén készült brit sorozat sem volt prüdériával vádolható, ami azonban az Eufóriában vár ránk, arra nem igazán lehetünk felkészülve. Döbbenten tesszük fel a kérdést: tényleg ilyenek a mai fiatalok? Tényleg csak a szex és a kábszer érdekli őket, semmi más? Jellemző, hogy Eufóriában alig szerepelnek középkorú felnőttek, és az az egy szem középkorú karakter (az egyik gimis édesapja) is azért kap nagyobb hangsúlyt a sorozatban, mert egy komoly szexuálpszichológiai problémával küzd.

Az Eufória tobzódik a züllöttségben. Főbb karaktereinek csaknem mindegyike romlott, tévútra tévedt fiatal. A főhősnő, Rue gyógyszerfüggő, és ebből a függőségből csak ideig-óráig képes kimászni. Imádott édesapjának elvesztését képtelen feldolgozni, az anyjával csak üvöltözve tud társalogni, a húgának mindvégig rettenetes példát szolgáltat. Rue megformálója Zendaya, aki 2020-ban, az első évadban nyújtott teljesítményéért Emmy-díjban részesült. Alakítása kétségkívül roppant intenzív, ugyanakkor kissé túljátszott. Ez a túljátszás előbb-utóbb valamennyi színész teljesítményéről elmondható lesz, aminek oka abban keresendő, hogy az egész sorozat egy jó nagy adag túlzás. Külcsín szempontjából az Eufória elmegy a végsőkig, és ehhez a hatalmas fokú stilizáltsághoz kiváló táptalaj a sok-sok tudatmódosult állapot illusztrálása. Rév Marcell operatőr két Emmy-jelölést is elkönyvelhet. Tavaly az elsőt még nem tudta díjra váltani, de ha ezt a legutóbbi másodikat sem tudja, akkor én megeszem a kalapom. Amit a második évadban leművel a kamerával, az emberfeletti. Ha csak egy valakinek szurkolsz a szeptember eleji díjátadón, hát az Rév Marcell legyen!

Ami a történetmesélés módját illeti, a szó, ami eszünkbe juthat, az az epizodikusság. Karakterfejlődésről ne nagyon álmodozzunk, itt mindenki a második évad végén is ugyanabban a lelki-életmódbeli posványban dagonyázik, amelyben már a legelején is volt. Akad ugyan egy-két cselekményszál, amit végigvisznek az alkotók, a történések zöme azonban meglehetősen esetleges. Mindenkinek megvan a maga egyéni drámája, ami némelyikük esetében túllép a tiniromantika banális kérdésein, mások viszont megmaradnak a párkapcsolati krízis örökérvényű dilemmáinál. Sajnos van olyan szereplő, akinél igencsak megágyaztak az első évadban, hogy aztán szinte teljesen lefokozzák a második évad végére. Olyan párkapcsolat is összejön, amely dramaturgiailag sokat ígér, de aztán a készítők nem kezdenek vele semmit.

Egy idő után fárasztó nézni a fertőben dagonyázást. Az Eufória egy kifejezetten repetitív sorozat. Mindig ugyanazokat a köröket futja, és bár a brutális máz megvan (drogok, fegyverek, erőszak, vulgáris nyelvezet és szex, szex, szex), a mélyben érezhető, hogy sokszor nincs a sorozatban több egy hétköznapi tinidrámánál. Legalábbis ami a konfliktusokat illeti. A képi megvalósítást már Rév Marcell kapcsán érintettem, de térjünk vissza ehhez még egy-két szóra.

Az Eufória a vizualitás egyediségének szempontjából bármelyik sorozatot zárójelbe teszi, ráadásul mindezt úgy éri el, hogy közben egy pillanatra sem lesz a látványból bazári jelleg. Ahogyan a mai fiatalok képekkel mesélnek egymásnak (gondoljunk csak a mémek, gifek kultúrájára), úgy lovagolja meg a sorozat a vizualitás mindenhatóságát. Sokszor hosszú percek telnek el úgy, hogy senki sem szólal meg az adott jelenetben, mégis működőképes minden, mert a képek többet mondanak a mai fiatalokról/fiataloknak a szavaknál. Mintha videoklipeket látnánk, megy a lassítás ezerrel, a zenei betétek pedig egytől-egyig telitalálatnak bizonyulnak.

Az Eufóriának megannyi feltörekvő színészi tehetséget is köszönhetünk. Élükön természetesen Zendaya, de – a teljesség igénye nélkül – meg kell említeni Hunter Schafert, Jacob Elordit, Alexa Demie-t és Sydney Sweeney-t is. Utóbbi azt a bravúrt mondhatja el magáról, hogy az idei Emmyn két szerepével is díjesélyes (a másik A Fehér Lótuszban nyújtott alakítása).

Hogy kinek ajánlható az Eufória? Olyan fiataloknak, akik az elrettentő példát látják a sorozat karaktereiben.