Különválás – 1. évad SOROZATKRITIKA

Ugye, milyen jó lenne egy olyan világ, amelyben soha sem visszük haza a munkát? Egy olyan világ, ahol hazaérve kizárólag az otthoni teendőinkkel foglalkozhatnánk, és még csak eszünkbe sem jutna az az átkozott munkahely? 

És ugye, milyen jó lenne, ha a munkahelyünkre soha sem cipelnénk magunkkal az otthoni problémáinkat? Végig csak a munkánkra tudnánk fókuszálni, ami így sokkal hatékonyabb lehetne. Egy ilyen világban itt és ott egyaránt koncentráltabbak, nyugodtabbak lennénk, mert külön tudnánk választani a munkát a családtól. Hát el tudunk képzelni ennél mesésebb életet?

A nem kevesebb, mint tizennégy Emmy-jelöléssel büszkélkedő Különválás (eredeti cím: Severance) épp erről a „mesés” életről szól. Az alapkoncepció szerint adott egy cég, amelynek alkalmazottjai önként vállalják azt, hogy tudatukat kettéválasszák: az otthoni és a munkahelyi énre. Az otthoni én semmire sem emlékszik mindabból, amit a munkahelyen átél, így értelemszerűen arról sincs fogalma, hogy a cég, illetve ő maga valójában mivel foglalkozik. Mielőtt azonban másnap ismét felvenné a munkát, az otthoni én átkapcsol a munkahelyire, és innentől kezdve mindent elfelejt a munkahelyen kívül töltött idejéből. Igen, ez azt jelenti, hogy a cég irodájában például azt sem tudja, családos ember-e, van-e gyereke, hol lakik, és úgy egyáltalán milyen az élete. Az agyba mélyen beültetett mikrochipnek köszönhetően a cég dolgozóinak két életük van. Egy test két különböző tudattal, emlékekkel, különböző emberi kapcsolatokkal.

A sorozat témája a forgatókönyvíró Dan Erickson fejéből pattant ki, aki Ben Stillerrel társult, hogy megvalósítsa nagy ötletét. Stillert a nézők többsége inkább színészként ismeri (lásd Apádra ütök-filmek), pedig a humorista már rendezőként is nem egyszer letette a névjegyét, gondoljunk csak A kábelbarátra, a Zoolander, a trendkívülire vagy az Oscar-jelölésig is eljutó Trópusi viharra. Tehát nem kispályás ő, ezt eddig is lehetett tudni, na de amit most a Különválással tető alá hozott, az nem akármi. Konkrétan az esztendő egyik – ha nem a – legjobb sorozata. 

Már a legeslegelején, a sorozat intrója alapján lehet sejteni, hogy egy igazán különleges csemegével van dolgunk. Amikor felcsendül Theodore Shapiro remekbe szabott zenéje, és közben a bevezető animációkat csodáljuk, már gyanakodhatunk, hogy maga a sorozat is egy rendkívüli műgonddal létrehozott világba kalauzol bennünket. Az intro komplexitása előrevetíti a történet rétegzettségét, amit – gondoljuk egyre biztosabban – öröm lesz majd felfejteni.

A karaktereknek is ez a dolguk: fel kell fejteniük mindent, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a cégnél, ahová minden reggel bemennek dolgozni, semmi sem az, aminek látszik. A tökéletesen működő vállalati gépezetbe egyébként akkor kerül porszem, amikor új dolgozót vesznek fel, akiről kiderül, hogy született lázadó. Rebellis személyisége egy idő után szolgalelkű munkatársait is magával húzza, fokozatosan felnyitva a szemüket. Ha már nem tudják meg, mi az igazság, legalább addig jussanak el, hogy szeretnék azt megismerni. Mindezt persze nem nézi jó szemmel a vezetőség, és mivel a nézők maguk sem értik, miért annyira fontos ez a különválás, a sorozat folyamatosan ébren tartja a kíváncsiságunkat. Mit titkol a cég? Egyáltalán mi hőseink munkája? Az ott dolgozóknak csak különböző elméleteik vannak arról, hogy miért kell bizonyos számokat kukába helyezniük a számítógép képernyőjén, de biztos válaszuk gyakorlatilag semmire sincs. Idomítva, vakon teszik a dolgukat.

Franz Kafka művei és az orosz csinovnyikok világa vagy George Orwell 1984-e ugyanúgy eszünkbe juthat a Különválásról, akárcsak a Black Mirror bizonyos epizódjai vagy a Truman show. De nemcsak a szellemi elődök, hanem a színészek között is találni nagy neveket. Christopher Walken, Patricia Arquette és John Turturro mellett pedig olyan művészeket csodálhatunk (Adam Scott, Britt Lower, Tramell Tillman), akik a Különválásban szállítják életük nagy alakítását.