Sorozatkritika: STRANGER THINGS – 4. ÉVAD

Aligha kell bárkinek is bemutatni a Stranger Things című sorozatot. A Duffer fivérek, azaz Matt és Ross Duffer által megálmodott széria még 2016-ban indult el világhódító útjára, olyan kaliberű szellemi elődöket megidézve, mint a Twin Peaks, az Alkonyzóna vagy épp Stephen King. A sorozat kolosszális sikeréhez több tényező is hozzájárul. Egyrészt az alkotók bravúrosan ragadják meg a 80-as évek hangulatát, megnyerve maguknak az akkoriban felcseperedő generációt. Másrészt gyermekszereplőket emel hősi státuszba, és a sok borzalom közepette az ő felnövéstörténetüket meséli el, ezzel magához láncolva az elmúlt években felnövő generációt. Harmadrészt pedig annak ellenére, hogy az eddigi évadok mindegyike tudott újat mutatni, a készítők sosem merészkedtek túl messzire az eredeti koncepciótól, vagyis végig biztonsági játékot játszottak. A negyedik tényező, ami a sikerhez vezetett, maga a fő téma: a Jó és a Rossz örök küzdelme, epikus méretekben.

Ezt a kettőt, mármint a Jó-Rossz küzdelmet és az epikus méretet finoman szólva is új szintre emeli a Stranger Things legújabb, szám szerint 4. évada. Teljes mértékig spoilermentes kritikám következik.

Az, hogy valami hosszú vagy sem, nézőpont kérdése. Annyi bizonyos, hogy az évadzáró gigászi, két óra húsz perces játékideje az olyan rajongók vágyálmának beteljesülése, akik szerint a Stranger Things-ből sosem elég. Az objektivitás írmagját még magukban hordozó nézők azonban joggal tarthatnak attól, hogy az egészestés játékfilmeket is megszégyenítő hosszúság két okból fakadhat: vagy túl lassú a finálé, vagy az alkotók egyszerűen képtelenek végre elengedni hőseik kezét. Ugyanakkor ez nem ilyen egyszerű. Az eposzi méret ugyanis nemcsak az évadzáró epizódra jellemző (bár kétségkívül messze az a leghosszabb), hanem a teljes 4. évadra. Valamennyi epizód túllépi az egy órát, és több olyan is akad, amelyik a másfél órás játékidőt is eléri. Lehetséges tehát, hogy leginkább arról van szó, hogy a Duffer testvérek csupán egy igazán méltó befejezést akartak írni ehhez a meglehetősen grandiózus évadhoz.

Kilenc epizódból épül fel az évad. Az első három az alapozás, a hamisítatlan Stranger Things-hangulat immár negyedszerre történő megteremtése. Ezekben szép fokozatosan különválnak bizonyos cselekményszálak, illetve megismerünk új arcokat is, köztük Eddie-t, aki markáns, szórakoztató személyiségével a rajongók új kedvencévé válhat. Ezekben az epizódokban még érezni az útkeresést, hogy merre tovább. Személy szerint úgy gondolom, az évad leggyengébb része épp az 1. epizód. Tétova és fésületlen– ezek a kifejezések jutnak róla eszembe, no meg az, hogy lassú, nagyon lassú. Ehhez képest a második, aztán a harmadik már gyorsabb, de még mindig nem az igazi.

Majd jön a 4. fejezet, és a Stranger Things világa egyszeriben magával ragad.

A cselekményszálak mindegyike felveszi a maga ritmusát, megtalálja a maga útját. Aminek világossá kell válnia, az itt végre világossá válik, amit sűrű homálynak kell elfednie, azt sűrű homály fedi el. Egy központi karakter élete fordulóponthoz ér, és a Gonosz is új, minden eddiginél fenyegetőbb arcát mutatja meg. Megkockáztatható, hogy ez a 4. fejezet nem csak ennek az évadnak, de a Stranger Things teljes történetének legerősebb epizódja.

Egy bizonyos jelenetsor technikailag is élményszámba megy: hosszú beállítás, vágás nélkül, kézikamerával! Filmrajongók, nyalhatjátok mind a tíz ujjatok!

Egy kisebb lejtmenet követi a bravúros 4. epizódot, ami már csak azért is sajnálatos, mert az 5. és a 6. részt magyar rendező jegyzi, nevezetesen Antal Nimród (Kontroll, Elhagyott szoba). Persze az is benne van, hogy talán csak azért érzékelünk színvonalesést, mert a 4. epizód olyan magasra tette a lécet, hogy utána minden csak rosszabb lehet. Tény azonban, hogy az utolsó három epizódra a Duffer testvérek magukhoz ragadták a stafétát, és innentől kezdve már minden egyes mozzanat a monumentális finálé előkészítését szolgálja. Eddigre minden fontos információ eljut hozzánk a Gonosszal kapcsolatban, így az alkotók leginkább azon vannak, hogy az egyes cselekményszálakat egybegyúrják végre.

Stílusával, cselekménybonyolításával és világépítésével a 4. évad eleget tesz a rajongói elvárásoknak. Ugyanakkor most sem sikerült az a bravúr, hogy az egyes cselekményszálak közel azonos színvonalúak legyenek. Van, aminek az alakulását körömrágva figyeled, ám olyan is akad, amit legszívesebben letekernél. Az érzelgősség, szenvelgés továbbra sem áll jól a Stranger Things univerzumának. A záróképek katarzisa azonban feledteti ezt velünk, és kíváncsivá tesz: vajon mit hoz a következő, egyben utolsó évad?