Kedves Vendég, emlékezzél! - Emlékképek Vásárhely vendéglős múltjából

Az elmúlt háromszáz év vendéglői helyszíneit kutatja, egykori vendégeket, vendéglősöket, pincéreket kelt életre, régi ételek és italok emlékeiben böngész egy készülő színes és élvezetes helytörténeti munka. Sorozatunkban kedvcsinálóként ezekből válogat nekünk Benkő B. László, aki maga is a vendéglátásban dolgozott sokáig. Korábbi cikkünkben egyebek mellett környékünk első, az 1730-as évek után épül városszéli és külső csárdáit idézte meg izgalmas részletességgel. Ahogy a betyárromantika koráról is szólt. Ezúttal az úgynevezett tanyai kaszinókkal indítjuk az áttekintést.

Tanyai kaszinók

Ahogy Benkő B. László fogalmazott, nem véletlenül kapta a város és környéke az „Olvasókörök városa” kitüntető elnevezést, mert a kiegyezés utáni időszakban szinte gombamód nőttek ki a hatalmas tanyavilág olvasókörei, ahogy egyesek fogalmaztak, a „tanyai kaszinók”. Nem egy a korábbi csárdában kapott helyet, majd tagsága megerősödve önálló épületet épített magának. A külterületi nép, a parasztság társasági-művelődési helyei az 1930-as évekre már meghaladták a hatvanat. Így foglalták össze néhány mondatban egy tanyai olvasókör életét: „a Kenyere-parti Olvasókör minden esztendőben, mikor a gazdasági évnek vége van, s mikor az első búzaszálak kizöldülnek a Rárósi ugaron, össze szokott gyülekezni ennek a körnek lelkes gárdája és maga köré gyűjti a környék egész közönségét, hogy ünnepében Istennek adjon hálát az áldásokért, kérje segítségét az eljövendőre. Hogy a hazafias érzést a testvéri lelkekben újra élesztgesse, a kiérdemelt díszvacsorát közösségében elköltse és a barátság áldomáspoharát ürítse a nemes gondolatok jegyében.”

Beszervezett fönnforgók

 – hangsúlyozta Benkő B. László. Majd arról mesélt, műsort is adtak a köri tagságnak; leginkább a közeli iskola tanítója készítette föl a fiatalokat vagy a köri műkedvelőket egy-egy színi előadásra. A régi csárdák eltűnése után ezek a körök jelentették a paraszti réteg magasabb művelődésének, közösség építésének színhelyeit.

Csárdakörkép gazdagon

Visszatérve a régi vásárhelyi csárdákhoz, nézzük meg az akkori város határában álló és a külterületi csárdákat. A Főtér, a mai Kossuth tér, illetve a Zrínyi utcai sarkán állt a mai Fekete Sas földszintes, fogadó és italmérő elődje már az 1700-as években. A Vásártér, mai nevén Szent István és Szabadság tér elején épült az „Öreg” Szarvas Vendégfogadó, amelyben a „Vásárhelyi hírös vásárok” távolról érkezett kereskedői, iparosai kaphattak szállást. A szintén városszélnek számító (ma: Széchenyi tér) sarkán fogadta a városba délről érkezőket a Hajda csárda-kocsma – talán az elsők között – az 1700-évek közepétől. A mai Damjanich utca közepén és a Holló utca sarkán épült meg a Bika csárda – a városból Körtvélyesre-Mártélyra-Szegvárra, az akkori vármegyeházra vezető út mellett. Városszéle volt a Szentesi és Pálffy utcák sarka, ahol a Vörös Ökör fogadó állt. Végül a szintén sokáig kültelken álló, időközben beépült, majd lebontott, híres-hírhedt Koplaló csárda Susánban, a mai Tornyai János utcában – amelynek közelében született városunk híres festője.

A Hámszárító és a Sártói

Az óramutató járása szerint haladva a Szentes felé vezető országúton térhettek be a közlekedők a Téglási és a Ludasi csárdába. A rárósi úton a Patkós csárdát, majd jóval távolabb a Rárósi (vagy Joó) csárdát ejthették útba, legtávolabb pedig az egykori Lëbuki csárdába térhettek be. A már említett Kutasi csárda életéről sok rejtélyt és érdekességet őrzött meg a mai Székkutas népe. Az Erzsébeti út végén, a mai Békéssámson környékén állt a Sámsoni csárda, attól nem messzire a Hatongyosi. A Lelei úton a Sarkalyi (vagy Nóvé) csárda állt, a régi szegedi országút elején a Harcsás csárda, a tiszai partjának közelében pedig a Hámszárító, később a Sártói csárda. A mai szegedi út leghíresebb csárdája a Kopáncsi csárda volt. Mártély mellett a rejtélyes nevű Duttyán és a Szögfű csárdákat, a körtvélyesi révnél pedig a Körtvélyösi csárdát találták meg az egykori italra, beszélgetésre vágyó vendégek. Volt egy „csárda-reneszánsz” is a 20. század folyamán, amikor új formában, de régi berendezéssel, díszítéssel nyíltak meg a többnyire kiváló vacsorázó helyek. Ma is találhatunk régi csárdahangulatot őrző vendéglőket, mint a Kökénydombi csárda, a Kenguru csárda vagy a Halászcsárda.

A Vörös Ökör

Már 1770 előtt létezett az akkor még városszélének számító Szentesi út és a mai Pálffy utca sarkán, az 1780-ból származó színes katonai térképen jól láthatóan feltüntetett csárda. Mivel a zsandárok könnyen megközelíthették, a betyárok elkerülték, főként a rossz emlékű Akasztódomb közelsége miatt, ahol boszorkányokat égettek, majd gyilkosokat végeztek ki a 19. század első feléig. A helyi emlékezet szerint a kocsma lámpája alá vágtatott be elsőként a forradalom hírével egy pesti követ 1848 márciusában. A csongrádi révnél cserélt ló a hirtelen világostól megugrott, így a követ a hír leadása után bekerült a helyi „Ápoldába”. A Károlyi uradalom 1870-ben adta el a Vörös Ökröt, később a sok közeli italmérés miatt gyógyszertárrá alakították át. Második virágkorát Bandula Sándor kereskedő idejében élte, aki 1900-tól bérelte, majd megvette az italmérést és kisvendéglőt nyitott benne. Az 1927-es átépítéskor a munkások megtalálták a Vörös Ökör híres kútját, amelyből valamikor régen vándorok és szegénylegények itattak. Az elsők között államosított Bandula vendéglőt 1947-ben kocsmaként nyitották meg, majd a Kistabán vendéglő és a sarki részén állami csemegebolt üzemelt 1961-től.

Ebben a korszakban törzsvendég volt itt például Kohán György festőművész, Csohány Kálmán grafikusművész, vagy Fenyvesi Félix Lajos költő, aki egyik versében megidézte a kocsma egykori hangulatát: „A régi volt az igazi: zajos, füstös Bandula kocsma/a pecsétes asztaloknál léhűtők, naplopók,/katonaköpenyes csavargók nyakalták/a vizezett pálinkát és a kukoricabort,/péntek délután fahordós barna sört is/mértek a csorba szélű korsókba./Késő este a festett hajú, öreg kurva,/Mari is megjelent, két pohár unikum/volt az ár, és betért Gera, az el-/züllött, télen is bokorban alvó/futballista és kancsal zenészek,/szegény piktorok, poéták…”