Rongyosan ment a másvilágra, de az Úr ünneplőbe öltöztette

– Mi motiválta a kötet megírására? 
– Györgypál Albertről először egy baráti beszélgetés al­­kalmával hallottam. Rögtön megérintettek az életünk között kirajzolódó kapcsolódási pontok. Egyrészt az ősi Csanádi egyházmegye területén, Nagybecskerek mellett született, másrészt ő Békéscsabán nőtt fel, magam pedig a szomszédos Gyulán. Szegedre járt szemináriumba, ugyanabba a papnevelő intézetbe, ahová magam is hat éven keresztül. De ami a legjobban megdobogtatta a szívemet, hogy nagyváradi egyházmegyés pap volt, abban a városban szolgált, ahol születtem. Amikor elhunyt, Nagyvárad ősi, magyar temetőjében temették el, amely köré gyerekkoromban hatalmas tömbházakat építettek. Mi az egyik panelház ötödik emeletén kaptunk lakást, a gyerekszobám ablaka a temetőre nézett, ami felülről csak egy erdőnek látszott. Csupán 2020 nyarán tudtam meg, hogy gyermekkoromban mindennap az ő nyughelyére nézhettem rá. Ugyanis soha senki nem beszélt róla, még a nyolcvanas években is csak titokban lehetett emlegetni. De még akkor is, mindig friss virág volt a sírján, mert tanítványai életük végéig őrizték és tisztelték emlékét. Ez nemcsak Nagyváradon, de Orosházán is így volt, ahol négy évig volt segédlelkész, és egykori hittanosai a kilencvenes években még szentmisét mutattattak be érte. Olyan fantasztikus, életerejében, lelkesedésében kiváló embert ismertem meg Berci atyában, hogy azt gondoltam, ezt a kincset nem szabad veszni hagyni. 

– Mennyire volt nehéz feltárni az életét? 
– Egy kilencvenes években írt, 5-6 oldalas dolgozat volt a kiindulópontom, amelyben csak a legalapvetőbb informá­ciók szerepeltek. Majd elolvastam Berci atya két könyvét, amelyekből kiderült, hogy egy nagyon világos gondolkodású, a kor teológiáját művelő pap volt. Ezután megtaláltam a szeminárium korabeli kiadványát, amelyet kispapok a szemináriumi eseményekből, illetve a már kikerült lelkipásztorok beszámolóiból szerkesztettek. Ebből még inkább megértettem, hogy milyen papnövendék volt, mivel foglalkozott, hogyan élte meg az első lelkipásztori éveket. Majd megpróbáltam megkeresni a családját, ez viszont már tű volt a szénakazalban, a kutatás nagyon nehéz részeként emlékezem vissza. Azt hittem, hogy itt élnek valahol Dél-Magyarországon. Több városban adtam fel hirdetéseket templomokban és a sajtóban, de senki nem jelentkezett. A temetőben megtaláltam húga és édesapja sírját, de élő rokonairól semmit sem sikerült kiderítenem. Majd az egyik közösségi oldalon is megosztottam a keresést, mire jelentkezett egy családfakutató, és felajánlotta önzetlen segítségét. Átküldte Györgypál Albert édesapjának gyászjelentését, amelyen a búcsúzók nevei szerepeltek. Többek között egyik húga, férje és gyermekeik. Hosszú keresgélés után Berci atya édesanyjának halálozási anyakönyvét is elküldte, és onnan tudtam meg, hogy Balatonmáriafürdőn hunyt el, de állandó lakcíme Nagykanizsán volt. A Zalai Hírlap archív lapszámai­ban végzett, hosszas kutatás után végül eljutottam az unokához, aki háziorvos volt Gyékényesen. Ekkor irányítottak át Berci atya unokahúgához, aki már elég idős, és Budapest mellett él. Tőle kaptam meg Györgypál Albert személyes fényképalbumát, megmaradt dokumentumait, prédikációit, ereklyéjét. 

– Mit tartalmazott az említett fényképalbum? 
– Első papi fizetéséből egy fényképezőgépet vett, és attól kezdve, hogy beköltözött Orosházára, elkezdte dokumentálni papi életét. Tulajdonképpen ez volt az ő Facebookja. Minden fotója alá rövid magyarázatot is írt a helyszínről, az alkalomról, az időpontról. Albert atya legtöbb idejében hitoktatott, katekétaként fiatalokkal foglalkozott, iskolákban tanított. A fényképekből összeállt számomra az élete. Dokumentálta a tábori lelkészi készületét, de készített képeket a fronton is. Ukrajnában volt tábori lelkész, onnan kísérte haza a 108-as kórházvonattal a betegeket, ellátta a haldoklókat, eltemette az elhunytakat. Akkor 28 éves volt. A vonat útvonalát is megrajzolta a térképen, majdnem Moszkváig elmentek. 

– Milyen ember volt Berci atya? 
– Olyan fiatal volt, aki igent mondott Isten hívására, és eb­­ben nagyon-nagyon hűséges maradt. Kitartó volt a szolgá­latban és a szenvedésben is. Döbbenet, hogy egy ilyen egy­­szerű, szikár, a közélettől távol maradó embertől mennyire tartottak. Féltek attól a tisztaságtól, világos tanítástól, ahogyan ő a fiatalokkal foglalkozott. A világ szemében ez volt az „igazi bűne”, noha a vádirat nem erről szólt. Amikor Nagyváradon a párt meghirdetett egy mozit vasárnap délelőttre, Berci atya végigjárta az osztályokat, és elmondta, hogy a vasárnap az Úr napja, és várja a diákokat a szentmisén. Mindössze hárman mentek el a moziba. Attól kezdve folyamatosan megfigyelték, majd le is csukták. Tehát nagyon elszánt, tiszta gondolkodású, mély hitű, imádságos, fiatal pap volt, akit nem lehetett megingatni, kimozdítani mély Isten-kapcsolatából, emberekért adott életéből, missziójából. Szerintem a rendszer szemét mindig az szúrja leginkább, akit nem lehet megingatni. És őt akkor sem lehetett, amikor börtönben volt. Megjelent három magyar cikke a nagyváradi Magyar Lapok című újságban. Azokban leírta, hogy mit látott Oroszországban. A szegénységet, az éhínséget, az elnyomást, a bezárt templomokat, és hogy egyáltalán nem egyenlő mindenki a kommunizmusban. Ahogy bevonultak a szovjet csapatok Nagyváradra, a három cikkre hivatkozva már egy hónappal később le is tartóztatták. Valamit érezhetett, mert az elfogása előtti estén felajánlotta életét Istennek az egyházért és az ifjúságért. 

– A börtönben elszenvedett bántalmazások vezettek korai halálához? 
– Kilenc hónapon át raboskodott a nagyváradi várbörtönben, ami gyakorlatilag egy lágerként funkcionált, ahová a politikai foglyokat, közéleti személyiségeket hurcolták. A lágerről csak utólagos dokumentumfilmek készültek. Ezekből tudjuk, hogy a fogvatartottak fűtetlen helyiségekben, betonágyakon feküdtek. Éjszaka nem volt szabad aludni. Amikor mentek le a lépcsőn, két oldalról ütötték őket. Jeges vízben kellett állniuk. Albert atya úgy szabadult, hogy a veséjét és a máját szétverték, emellett szívizomgyulladása lett. Próbált visszatérni, néhány hónapon keresztül még tanított, de az egészsége már nem sokáig engedte. A Vincés nővérek kórházában ápolták még csaknem egy évig, de nem sikerült megmenteni. Rengetegen jártak hozzá, papok, családok, fiatalok. Sok tanúvallomásban szerepelt az is, hogy amikor bementek hozzá vigasztalni őt, úgy jöttek ki, hogy ők nyertek erőt és kitartást. Soha nem panaszkodott. Tízéves papként, 33 évesen hunyt el. Egyértelmű, hogy halála a fogva tartás és a bántalmazás következménye volt, ezért tekintjük vértanúnak. 

– Miért éppen ezt a címet adta a könyvnek? 
– Amikor elhunyt, fölravatalozták a Szent László Menedékház kápolnájában. Aki bejutott, mindenki vágott egy kis darabot a reverendájából és a hajából, elvitték ereklyének, annyira tisztelték, olyan életszentség hírében állt. Egy vincés nővér visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy „szegény Berci atya, rongyosan ment a másvilágra, mert annyian vágtak a reverendájából”. Ezért lett az a kötet címe, hogy Rongyosan az Isten előtt. Szerintem az a kép, hogy rongyokban fekszik a ravatalon, kifejezi az ő egész odaadott életét. Papként, Krisztus-hívőként azt gondolom, hogy óriási példakép. A boldoggá avatása a kétezres évek közepén elindult. Rongyosan érkezett, de az Úr adta rá a menyegzős köntöst. Isten biztosan ünneplőbe öltöztette.