Szeged retró: az első piros betűs március 15-e – Retró videó csak a delmagyar.hu-n

– mondta 1989. március 15-én több ezer ember előtt Király Zoltán a Móra Ferenc Múzeum előtt Szegeden.

Sosem látott tömeg március 15-én

Király Zoltán 35 év távlatából még mindig élénken emlékszik arra a napra. A múzeum előtt állítólag tízezer ember volt, ilyen nagygyűlésre korábban évtizedekig nem volt példa.

– Ott állni a múzeumlépcső tetején majdnem ugyanúgy, mint ahogy 1848-ban Petőfi, Vasvári, Irinyiék álltak a Nemzeti Múzeum lépcsősorának tetején, egy felemelő érzés volt – nyilatkozta a Délmagyarországnak. Az akkor elhangzó beszédét két nappal korábban írta kézzel, másnap gépelte le, mert neki otthon nem volt írógépe.

– 1988 novemberében 15 képviselőtársammal együtt benyújtottam a Parlamentben a demokrácia-csomagtervet, amelyben tulajdonképpen benne volt a többpártrendszer igénye, a köztársasági elnök jogintézménye, tehát egy alkotmányos rendszerváltásnak a kerete. Ennek híre ment, bármennyire is próbáltak engem is eltüntetni a Magyar Televízió híradásaiból, tehát akkor – már elnézést, hogy így mondom – egy rettentően népszerű parlamenti képviselő voltam az országban, a „szegedi képviselő” – folytatta a múltidézést.

Körsétát tettek a belvárosban 

Az ellenzék közös, március 15-i megemlékezését a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség, a Független Kisgazda- és Polgári Párt, a Fidesz, a Körgát Klub, valamint a Galiba Kör szegedi csoportjai szervezték. A Délmagyarország korabeli tudósítója szerint még a környékbeli településekről is özönlöttek rá az emberek. Újságírók, fotóriporterek és operatőrök is nyüzsögtek a téren. Szabó István ma már történelmi felvételeit a delmagyar.hu oldalon tekinthetik meg.

Király Zoltán beszéde után az ünneplők a Dóm téri Petőfi-szoborhoz vonultak, onnan az egyetemi könyvtár (ma rektori hivatal) Dugonics téri épületéhez, ahol a Szabad Demokraták Szövetsége nevében, a tavaly elhunyt Tamás Gáspár Miklós mondott beszédet. A megemlékezés a Klauzál téren folytatódott, ahol az MDF nevében Raffay Ernő szólt az ünneplőkhöz.

 – idézte fel lapunknak azt a régi-régi márciust Raffay.

– Az egyik legfontosabb cél, nemcsak Csongrád megyében – amit mi Kuomocsingnak neveztünk a Komócsinokról –, hanem az országosan is azt akartuk, hogy egy nyugati típusú világ legyen. Hát, ez utólag egy nagy tévedés volt, de elvben akkoriban mindenki liberális demokráciát akart – folytatta Raffay Ernő. A történész által emlegetett Komócsin testvérpár – Mihály és Zoltán – a pártállami diktatúra nagy hatalmú politikusai voltak.

operatőr: Szabó István

Amikor kicsapta a biztosítékot

– Bihari Mihállyal – akivel együtt csináltuk a demokrácia-csomagtervet – épp arról beszélgettünk egyszer, hogy ha 1988-ban bárki azt mondja, hogy itt két év múlva egészen új rendszer lesz, azt nem hittük volna el, meg azt mondtuk volna, hogy ne szórakozzon – mondta Király Zoltán.

– Az MDF-nek alapvetően két célja volt. Egyrészt, hogy antikommunista fordulat legyen, másrészt az idegen megszállás alatt lévő magyarok sorsában valamilyen javulás álljon be – folytatta Raffay Ernő.

A korabeli Délmagyarország szerint a MDF szónoka arról beszélt, „Elég volt Ázsiából, csatlakozzunk Európához! Legyünk reformerek, ahogy a reformkor nagyjai voltak. A nemzet nem veszítheti el önbizalmát, önérzetét. Éljen a független, demokratikus Magyarország!” Raffay csak utólag tudta meg, hogy a szovjet csapatok kivonását követelő szónoklata az állambiztonsági szolgálatok berkein belül is kicsapta a biztosítékot.

Az első piros betűs március 15-én nemcsak az akkoriban zászlót bontó pártok, civil szervezetek ünnepeltek. A „hivatalos” központi ünnepséget a Hazafias Népfront Szeged Városi Bizottsága, a Szeged Megyei Város Tanácsa, az MSZMP és a KISZ helyi szervezete rendezte a Klauzál téren, ahol Grasselly Gyula akadémikus, a Szegedi Akadémiai Bizottság elnöke mondott beszédet, és ezt követően a Szegedi Nemzeti Színház művészei adtak műsort.

A politika két arca

Harmincöt év távlatából az motoszkál az ember fejében, hogy mit gondolnak a korszak főhősei, megérte-e a civil szakmát a politikára cserélni?

– Ha őszinte akarok lenni, nem. Nem sikerült. Egy dolog sikerült, hogy még most is emlékeznek rám, ez a jó érzés, de a politikai célkitűzéseket én nem tudtam megvalósítani – válaszolta némi töprengés után Király Zoltán. A legendás képviselő ma már csak a médiából követi a közéletet. Mindennap három napilapot – egy kormányt támogató és egy ellenzéki újságot, valamint sportújságot – olvassa. A televíziózásról lemondott, legfeljebb akkor térne vissza a képernyőre, ha valamelyik közszolgálati csatornán újraindulna a legendás Ablak című műsor, ma már a nyugdíjas korosztálynak.

Raffay is felemásan gondol vissza azokra az évekre, amikor „elkapta a politika”.

 – tette hozzá rezignáltan.

– Tönkreteszi az embert, a történészi pályám így is majdnem kisiklott, de aztán sikerült visszaállítanom. Történészként fogok meghalni, úgy néz ki – ezzel zárta beszélgetésünket. 

Az a legendás 1989-es március 15-e azóta bevonult a történelemkönyvekbe. Sok akkoriban megfogalmazott követelés valóra vált. A pártállam hamarosan ment, a többpártrendszer és a parlamentáris demokrácia jött – de ez már egy másik történet.