A szabadságharc elbukott, a forradalom győzött

– így kezdte hajdani újságíró kollégánk éppen száz évvel ezelőtt március 15-i nemzeti ünnepünkre írt vezércikkét.

Ellentétek

De milyen előzmények vezettek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kirobbanásához? Miklós Péter eszmetörténész, címzetes professzor adott választ lapunknak a kérdésre.

Kifejtette, hogy a 19. század legnagyobb ellentmondása a rendi és a polgári társadalom ütközése volt.

– 1848 előtt Magyarországon a népesség néhány százalékára kiterjedő nemesi réteg adómentességet élvezett. Ezzel szemben a vidéki emberek jelentős része jobbágysorban élt, azaz napi munkával tartoztak a földesuruknak vagy uralkodói birtok esetében a kamarának. A nemesi birtokok elidegeníthetetlenek voltak, hitellel nem terhelhetők. Ez sok esetben azt eredményezte, hogy a középnemesi családok ugyan komoly vagyonnal rendelkeztek, mégis megélhetési problémáik voltak, mert a rossz termés vagy az elmaradt modernizáció számukra bevételkiesést jelentett – részletezte.

A reformkori nemesség célja az ország modernizációja volt, élükön Széchenyi Istvánnal.

– Széchenyi óvatos és mértékletes, alapvetően konzervatív, a bécsi udvarhoz hű politikai szereplő volt. Azt akarta, hogy szépen lassan áramoljon ki a jogegyenlőség előbb a polgárságra, később a vidéki népességre. Ezzel szemben volt egy türelmetlenebb középnemesi réteg Kossuth Lajos vezetésével, akik a jobbágyság azonnali eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadság azonnali megvalósulását sürgették, tehát mindazt, ami az 1848-as politikai program lett – magyarázta Miklós Péter.

Futótűz

1848 elején kitört a párizsi forradalom, megtörtént a trónfosztás. Februárban és márciusban Európa-szerte futótűzként, Prágában, Milánóban, Bécsben, Krakkóban, majd Pesten is kitört a nemzeti önállóságvágy jegyében a forradalom.

 – fejtette ki az eszmetörténész.

Azzal folytatta, hogy az ország sajátos átalakulása nagyon hirtelen következett be. 1848. április 11-én az utolsó rendi országgyűlés elfogadta az áprilisi törvényeket, amelyek hatására népképviseleti rendszert vezettek be az országgyűlés alsó házában. Azonban hazánkat még egy fontos kérdés feszítette, amely választ sürgetett. Mégpedig a nemzetiségek ügye.

– Az ország lakosságának az 1840-es évek elején Horvátország nélkül is csak kevesebb mint a fele volt magyar. Románok, szlovákok, németek és szerbek tíz és húsz százalék közötti arányban voltak jelen a történelmi Magyarországon. 1844-től az államnyelv a magyar volt, és az etnikai kisebbségeknek igényük volt arra, hogy a saját nyelvükön oktatásuk, vallási és közigazgatásai autonómiájuk legyen. Ez konfliktusokat eredményezett – fejtette ki Miklós Péter.

Fehértollasok

A forradalom híre 1848. március 17-én érkezett el Szegedre. Nagyon hamar megindult a nemzetőrség, később a honvédség megszervezése. Májusban a kormány elrendelte tíz honvédzászlóalj felállítását, Szegedet a 3. honvédzászlóalj alakulási központjának jelölték ki. Mindössze egy hónap alatt összejött az 1200 fős zászlóalj, amelynek parancsnokául Damjanich Jánost nevezték ki. A sapkájukra fehér kakastollat tűztek, ezért csak fehértollasokként emlegették őket. A szabadságharc egyik legvitézebb alakulataként őrzi őket a történeti emlékezet.

– Elsősorban az úgynevezett római sáncok nevű vidéken és Szenttamás közelében harcoltak a szerbekkel – fűzte hozzá az eszmetörténész.

Szeptemberben a horvát hadsereg betört Magyarországra Jellasics vezetésével. Kossuth Lajos alföldi toborzókörútra indult. Október 4-én érkezett Szegedre, sokezres sorfal várta a mai József Attila sugárúton, az akkori vásárhelyi úton. Ekkor hangzott el „Szegednek népe, nemzetem büszkesége” kezdetű, legendás beszéde, amelynek hatására rengetegen csatlakoztak a honvédsereghez.

Egyenlőtlen felek

Októberben V. Ferdinánd király berekesztette a magyar országgyűlést, amely törésvonalat eredményezett a kormányon belül. A mérsékeltek, mint például Batthyány Lajos, Eötvös József és Deák Ferenc is kiléptek a kormányból, így a függetlenségi irányzat sokkal erőteljesebben fölértékelődött.

– Ennek lett a következménye 1849. április 14-én Debrecenben a függetlenségi nyilatkozat, ami a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét deklarálta – közölte a címzetes professzor.

A függetlenségi nyilatkozat következtében megindult az orosz támadás Magyarország ellen. 1833-ban született ugyanis egy megállapodás az osztrák és az orosz uralkodó között, amely szerint, ha trónfosztás történne, akkor kölcsönösen beavatkoznak egymásért. Így II. Miklós orosz cár erre a szerződésre alapozva vetette be a jórészt Lengyelországban állomásozott orosz haderőt, akik az osztrákokkal együtt két tűz közé kerítették a magyar függetlenségi haderőt. Hamar fölszámolták a szabadságharcot, aminek utolsó pillanatai Szegeden zajlottak.

 – részletezte Miklós Péter.

Szőregi csata

A szabadságharc egyik utolsó fontos ütközete az augusztus 5-i, szőregi csata volt, amelyet Haynau vezényelt, aki később a megtorlásoknak, illetve Magyarország meghatalmazott biztosaként az ország újjászervezésének az egyik főszereplője lett. Lényeges előzmény volt, hogy július 28-án felrobbant az újszegedi lőszerraktár, amelynek következtében több ember életét vesztette, és a magyar lőszerellátás gyakorlatilag megszűnt. A szőregi csatában Dembinszky vezetésével számos hős katona vesztette életét. Érdekességként megemlítette Miklós Péter, hogy nők is harcoltak a csatában, például Szalóky Zsuzsanna honvéd ott veszítette életét tiszti rangban.

– Hivatalosan nők nem szolgálhattak a haderőben, ezért férfinéven tudunk néhányról, akik tiszti rangban is szolgáltak – mondta.

Szervezettségben és utánpótlásban is előnyben voltak az osztrákok és az oroszok. Ekkor már Szegedről távozott a kormány, jelentős részük külföldre, maga Kossuth is.

Augusztus 11-én véget ért a szabadságharc a világosi fegyverletétellel, ahol a magyar felek jelképesen nem a Habsburgok, hanem az oroszok előtt tették le a fegyvert. Az 1848 decemberében trónra lépett fiatal Ferenc József példátlan terrorral torolta meg a szabadságharcot.

Bukás és győzelem

Miklós Péter összegzésképpen úgy fogalmazott, hogy a szabadságharc elbukott, de a forradalom győzött.

 – összegzett Miklós Péter.