Dr. Rokszin Richárd, a szegedi transzplantációs sebész, akit egy vetélkedőből is ismerhetünk

- Amikor beszélgettünk, éppen az éves visegrádi transzplantációs konferenciára készült. Mit lehet tudni erről a programról?

- Minden évben két transzplantációs konferenciát szerveznek a kollégák, van egy visegrádi, amelyre most utazunk, ez amolyan éves beszámoló, kevésbé tudományos találkozó, másfél napos, valamint minden év nyarán más-más városban rendeznek egy nagy konferenciát, jövőre éppen mi fogjuk szervezni Szegeden.

- Ha már beszámoló és éves értékelés: milyen eredményekről tud beszámolni portálunknak?

- A régiónkban jelenleg 135 beteg várakozik új vesére, és 43 vesetranszplantáción vagyunk túl. A csúcs még a pandémia előtt, 4 éve volt, akkor 69 veseátültetést végeztünk. A legnagyobb régió a főváros és környéke, ahol évente 200-300 veseátültetés történik, mi pedig az egyik legkisebb régiónak számítunk, és ez a közel 40-es eredmény nagyon jónak számít. Nem is gondoltuk volna, hogy a COVID után ilyen rövid idő alatt visszatalálunk a normál kerékvágásba.

- Miért választotta az orvosi pályát?

- Édesapám háziorvos-üzemorvos, harmadéves egyetemista volt, amikor megszülettem, mondhatni én voltam az első évfolyam gyerek. Szegeden végzett, majd Tatabányán kapott lehetőséget, először háziorvosként, majd üzemorvosi feladatokat is ellátott, a mai napig praktizál.

Szerencsés voltam, nekem nem kellett kivárni a soromat a családorvosnál, hiszen édesapám gyógyított meg, ha beteg voltam. Később elkísérhettem, ha például injekciózni ment valamelyik betegéhez vagy vért vett tőlük egy vizsgálathoz. Tizenévesen már tudatosult bennem, hogy orvos szeretnék lenni. Azt akkor még nem tudtam, hogy milyen szakterület lesz a választott utam, korai is lett volna.

- Akkor most már sejtem, miért Szeged lett a választása...

- Két évig Kecskeméten jártam óvodába, nagyon megszerettem az alföldi emberek kedvességét, majd jött a hideg zuhany: Tatabányára, a rideg bányászvárosba költöztünk, de én tudatosan visszavágytam a Dél-Alföldre, Szegedre adtam be az egyetemi jelentkezésemet, elsőre fel is vettek, ráadásul ahol édesapámék laktak albérletben, ott élhettem én is, mint a szüleim saját tulajdonú lakásában. 1999. óta itt élek, jelenleg feleségemmel és két gyermekünkkel.

Az egyetemen minden évben volt nyári gyakorlatunk, és az első év végén ápolástani gyakorlaton kellett részt vennem, az ápolók napi munkáját kellett volna megismernem a tatabányai kórház sebészeti osztályán, de ez kimaradt. Az egyik vizit alkalmával megkért a főorvos úr, hogy tegyem rendbe a beteg ágyát, de ez nem igazán sikerült, annyit mondott erre: „Te sem tudsz ágyazni, úgyhogy holnaptól jössz velem a műtőbe!”. Innentől kezdve 1 hónapon keresztül, reggeltől késő délutánig a műtőben voltam: megfigyeltem a beavatkozásokat, segítettem, ahol csak lehetett, asszisztáltam, később bőrt varrtam össze. Ez a gyakorlati időszak 19 évesen meghatározó élmény volt a számomra. Innentől kezdve nem is érdekelt semmi más.

2005-ben végeztem Szegeden, majd a sebészeti osztályra mentem rezidensnek, itt nagyon sok területet, részterületet megismerhettem: érsebészet, mellkassebészet, gyomor- és vastagbélsebészet, illetve kevés időt a transzplantációs osztályon is voltam. Igen korán, már harmad- és negyedévesen részt vehettem veseátültetéseken. Az akkori mentorom, aki sajnos már nem él, azt mondta nekem, hogy „transzplantatőr leszek”. Akkor nem hittem neki.

Amikor 2011-ben megszereztem az általános sebészeti szakvizsgát, onnantól hivatalosan is részt vehettem az osztály munkájában, mint második soros orvos, aki asszisztál a donorműtéteknél és a veseátültetéseknél. Szerencsére igen hamar átkerültem az első sorba, azaz már én végezhettem ezeket a beavatkozásokat.

A régióban hárman vagyunk, akik transzplantációs műtéteket végezhetünk. Idén megszereztem az európai szakvizsgámat transzplantációs sebészetből, ami nem kötelező, ugyanis ehhez a tevékenységhez elegendő az általános sebészeti szakvizsga megléte, illetve a többéves tapasztalat, de régóta, még a pandémia és a lányom születése előtt terveztem, hogy leteszem a szakvizsgát. Idén végre sikerült, szeptemberben Athénban volt az idei vizsga, és éppen akkor zajlott az éves európai transzplantációs konferencia is, így volt lehetőségem további négy napig ottmaradni. Szép lezárása volt a nyárnak.

- Milyen feladatai vannak a sebészeti osztályon?

Általános sebészeti tevékenységeket – például sérvműtéteket, epehólyag-eltávolításokat, bőr- és bőr alatti elváltozások kimetszését – végzünk. Négy fix ügyeletet vállalok egy hónapban a klinikán, ezek mellett pedig úgynevezett behívható ügyeletet is viszek, azaz van 10-12 olyan alkalom a hónapban, amikor rendelkezésre kell állnom 24 órán keresztül, ha donorműtét vagy szervbeültetés történik. Éppen ezért nem is vállalom túl magamat a sebészeten, mert például ha ki van írva egy epeműtét hétfőre, és közben kiderül, hogy találtak egy vesedonort az egyik betegemnek Szolnokon, akkor ez élvez elsőbbséget és utaznunk kell. Mi megyünk a veséért, ha alkalmasnak találjuk, majd mi hozzuk haza Szegedre és mi végezzük el a beültetést. Van rá eset, amikor külföldön van megfelelő donor, ilyenkor részletes szervezést és egyeztetést igényel a folyamat a kinti kollégákkal, nagyon fontos a koordinátorok munkája.

- Mit jelent az igazi siker az Ön számára?

- A műtét után nagyon szoros a kontroll, először kéthetente, havonta, kéthavonta, majd félévente találkozom a betegekkel, így nyomon tudom követni, mi történt velük, hogyan változik az állapotuk.

Amikor azt látjuk, hogy a több hónapos vagy akár több éves dialízis kezelést, azaz vesepótló kezelést követően kap egy új vesét a beteg, és ezután teljesen kicserélődik, kivirul, elkezd erősödni, tulajdonképpen egy teljes értékű embert varázsolunk belőle, akkor azt mondom, ez az igazi siker.

Nem hiába van közel 4 ezer ismerősöm a közösségi oldalon, a többsége a betegem, a volt betegem és annak családtagjai. Sokan írnak, megkeresnek, ha valamilyen problémájuk van, vagy csak megosztják az örömüket. Ez nem teher a számomra.

- Miként tudja összehangolni: az állami ellátásban és a magánellátásban is dolgozik, családapa, sportol és főz...

- Hét éve vagyunk házasok a feleségemmel, ő is az egészségügyben kezdte a pályafutását, tudja, hogy mivel jár ez a hivatás, látja, hogy a hónapból 16 nap össze-vissza alakul. Azóta más területen dolgozik, szerencsére saját magának osztja be az idejét, ami hatalmas segítség. Volt rá eset, hogy kirándulást szerveztünk egy szombatra, amikor behívós ügyeletes voltam, és sajnos nélkülem mentek el. Együtt kezdtünk el sportolni, a nászutunk előtt részt vettünk egy triatlon versenyen, élete első félmaratonja után fogant meg a kislányunk. Ma már kevesebb időnk jut a sportra. Újra elkezdtem az edzést, mert a sebész kollégáimmal indulunk az UltraBalatonon.

- A Wellington-bélszín mintájára az egyik kiskőrösi étterem az étlapjára tűzte a Rokszinton-bélszínt, köszönve barátjának, a Konyhafőnökben megismert Sámánnak.

- Karizs Tamással, azaz Sámánnal a műsor válogatóján találkoztam, azóta nagyon jó barátok lettünk. Egyik nagy kedvencem a Wellington-bélszín és ő kreált egy olyan ételt, amit rólam nevezett el. Még nem volt lehetőségem megkóstolni, de már nagyon kíváncsi vagyok rá.

A mai napig kikapcsol a főzés, mostanában a magyaros ételek a kedvenceim, a családom is fogékony ezekre a fogásokra.

Olvasható a WEBBeteg oldalán.