2023.09.18. 07:00
Szegényen is boldogan éltek a kopáncsi tanyavilág gyermekei
Egy hajdanvolt népes tanyavilág életét, egy különösen összetartó közösség emlékét őrzi az az emlékmű, amely körül évente összegyűlnek az egykori kopáncsiak. Idén iskolás éveiket, tanítóikhoz fűződő történeteiket és a nehézségek között is boldog gyermekkorukat idézték meg.
Az 1879-es nagy árvíz után épült kopáncsi 3440-es tanya a múlt század eleji kisparaszti életforma emlékét őrzi. Fotó: Török János
Hódmezővásárhely lakosságának közel kétharmada élt a külterületen még az elmúlt század elején is. Az 1879. évi nagy árvíz után épült kopáncsi 3440-es tanya a múlt század eleji kisparaszti életforma tárgyi relikviáit mutatja be és a Dél-Alföld egyetlen muzeális kiállítóhelyeként működik. Udvarán egy olyan emlékmű áll, amelyet az egykori kopáncsi lakosok állíttattak közösen, hogy tisztelegjenek az összetartó közösségük tagjai előtt és emlékezzenek a régi időkre.
A korántsem egyszerű, mégis boldog gyermekkori évekre és különösen összetartó közösségükre. Egykor négy iskola szolgálta a kopáncsiakat, a találkozón ott volt az utolsó tanítók egyike is. Az ottani gyerekek legtöbbje hajnalban már szüleinek segített a jószágoknál vagy a szántóföldön, majd indultak útnak az iskolába. Olykor sártengeren át kilométereket gyalogolva. De mint mesélték, nem tudták akkoriban, hogy másként is van élet, nekik a maguké volt természetes. Jó gyerekkoruk volt, mind így emlékeznek.
Az 1970-es évek második felében fordították el a kulcsot utoljára az iskolákban. Részben a téeszesítés miatt, másrészt mert a családok beköltöztek a városba az ott létesített nagyüzemekben munkát vállalva, elnéptelenedett a környék. Ám a szombati találkozón főként a régi kedves történetekre emlékeztek.
A sártenger közepén, boldogan
Nagyon szegény emberek éltek itt egykor, nem volt senkinek száz hold földje, éppen csak néhány. De összetartozunk, összetartottunk és segítettük egymást. Régi dolog ez. Ezt a szeretetet, kölcsönösséget, őszinte törődést tulajdonképpen még a szüleinktől örököltük
— mondta lapunknak Hős Imréné Nagy Sári, a szervezők egyike. A kiterjedt külterületi tanyavilágban élő gyerekeket négy iskola szolgálta ki. Azt már Nagy Istvánné Sajti Erzsi mesélte, milyen körülmények között.
– Egy ideig a városról jártak ki a tanítók. Egy nagy sártengerben volt az iskolánk. Nem emlékszem, melyik évben, de még fűtés sem volt az épületben. Messzire kellett eljárni, emlékszem, amikor úgy beleragadtam a sárba, hogy a testvérem húzott ki, majd visszament a csizmámért. Nem mindennapi körülmények, de szép idők voltak. Nagyon jó gyerekkorunk volt, mert a gyermekkor mindig jó. Nem úgy ment ez, mint a mostani világban, hogy nem ismerjük a szomszédainkat. Kopáncson mindenki szerette egymást. Örülök, hogy abban a generációban nőttünk fel
– mondta. Azt szinte mindenki megerősítette, a mostani gyerekeknek hiába is mesélnének az akkori életükről. Hajnalban keltek, utána mentek iskolába. Délután otthon ismét munka, némi házi feladat, este újra bekapcsolódtak a ház körüli feladatokba. Így szocializálódtak. Életüket nem élték meg nehezen, nem is tudták mihez viszonyítani. Később, néhányan nagyon nehezen szokták meg az idegennek tűnő városi életet.
Zsúfoltak voltak a külterületi iskolák
A hódmezővásárhelyi határban 1855-ben létesítették az első tanyai iskolákat. A tarthatatlan állapotok az 1900-as építkezéssel javultak, de egyúttal kibúvót is jelentett a városnak a tantermek megnagyobbíttatása alól. Némely iskoláknál megdöbbentő állapotok voltak. A községi tanyai iskolákról utoljára az 1903. februári tiszti főorvosi jelentés tájékoztat bennünket. Eszerint a 9 új iskola közül, a kenyereparti, mártélyfeketehalmi, hatablaki és kardoskúti iskola kivételével, egyik sem felelt meg a célnak, mindegyik tanterme kicsi volt. A kopáncsi iskolában a gyerekek úgyszólván egymás ölében ültek, a pusztafeketehalmi iskolában a gyerekek egy része állni volt kénytelen, mert több padot elhelyezni már nem lehetett. Az ablakokat és ajtókat javítani kellett a kifogásolt 13 iskola közül 6-nál (volt, ahol az ajtó annyira rossz állapotban volt, hogy emiatt a tantermet rendesen fűteni nem lehetett) – írta Koncz Sándor a 150 éves a külterületi iskoláztatás Hódmezővásárhelyen című írásában.
Kopáncson már 1882-ben is működött iskola, majd 1893-ban megépült az úgynevezett felsőkopáncsi is. 1910-ben készült el az egytantermes, tanítóknak szánt szolgálati lakással felszerelt alsókopáncsi. Ahogy azt Hős Imréné Nagy Sári felelevenítette: a sártenger közepén lévő oktatóhelyet csak földúton lehetett megközelíteni. A 45–50 gyerek befogadására alkalmas teremben 80–100 tanuló is helyet foglalt. 1914-ben majdnem 100 tanuló járt az iskolába, ahol mindig magas és állandó volt a létszám.
Elnéptelenedett a tanyavilág
Az utolsó tanítók egyike volt Berényi Géza, aki öt évig dolgozott a felsőkopáncsi iskolában. Egytől negyedik osztályig egy összevont tanulócsoportba jártak a gyerekek, a felső tagozaton szintén egy tanítóval folyt a munka.
Remekül ment ott az élet, a tanítás, nagy volt a szabadság. A tananyag előírt volt, de a tanyavilágban másként mentek a dolgok a városi oktatóhelyekhez képest. Volt ugyan írás, olvasás, számolás, némi tájékozódás a térképen, történelem, de mellette rengeteg játék. Emlékszem Varga Imike hatodik osztályos korában annyit olvasott, hogy a kollégám saját otthoni könyvtárából hordta neki főként Verne köteteit
– mesélte Berényi Géza lapunknak.
Mint mondta, rendkívüli módon kötődik Kopáncshoz, ott kezdte felnőtt életét, ott volt először munkaviszonya.
– Sokszor visszasétálok, elkerékpározok erre a környékre. Annál is inkább, hiszen Kökénydomb muzeális értékű terület. 1976-ban fordították el a kulcsot utoljára az iskolában. Jött a téeszesítés, a sorra épülő vagy bővülő helyi gyárakban pedig kellett a munkaerő. A családok beköltöztek a városba, elnéptelenedett a tanyavilág
– zárta szavait Berényi Géza.
