Főgebra

A minap 2 kollégával ballagtunk egy egyetemi ünnepség után a munkahelyünk felé, és közösen rácsodálkoztunk, hogy a kutató milyen élhetetlen: pont azt ambicionálja, hogy fizetetlen de nagy mennyiségű munkát hordjon magára azzal, hogy elvállalja egy tudományos folyóirat szerkesztője feladatait.

OK, az világos, hogy a tudományos pálya elején kéziratokat hoz létre a kutató, és reménykedik, hogy azok megjelenhetnek, persze minél erősebb, tekintélyesebb folyóiratokban. Aztán a tapasztalatára való tekintettel (vagy mert nincs más aki vállalná) bírálói munkát kap. Kihúzza magát. Ez aztán szerkesztőségbe torkollik, föltéve hogy az érintettnek nem ment el a kedve az egésztől, és az automatikus szerkesztői rendszerek kimutatása szerint nem késik a munkájával, és őt magát jól minősítik, a javaslatai összecsengenek mindennel, amivel kell. Vagy csak a kort jelzi ez a 3 funkció? Ja, és mondjuk a www.doktori.hu oldalon is sokan megadják magukról, hogy mely folyóiratok szerkesztői.

Persze rengeteg kivétel van minden irányban, de odáig nem süllyedek, hogy ezek a ritka események befolyásoljanak a generális viszonyok jellemzésében. Pedig van olyan kolléga, aki lényegében nem vállal bírálatot (pedig kérik), és olyan is, akit sok folyóirat kért föl szerkesztésre, de nem megy bele. Nyilván vannak olyan esetek is, amikor a szerkesztő ilyen jellegű munkát nem is kell hogy végezzen, mert csak a neve kell. Érdekes, hogy a legtöbb folyóirat milyen fontosnak véli a szerkesztői névsorát: lényegében ez a küldetés, a tematika mellett a legfontosabb. Ezt követi talán az, hogy hol és mely rendszer figyeli az adott periodikában megjelenő cikkeket.

Visszatérve a bevezetőre: a kutatók nyilván végeznek fizetetlen munkát is, itt megszerzik a reputációt, de pályáznak is amennyi jól esik nekik, hogy pénzhez, kutatási föltételekhez jussanak. Ezen fölül pedig persze kell 1 stabil megélhetés is. Szóval nem szabad annyit dolgozni, hogy a pénzkeresésre már ne maradjon idő.

Csend, esti bor...