Első gyerek a családban, avagy kezdő szülők kutyát nevelnek - 3. fejezet: íme Marci, a cukorpofájú ˝ördögfajzat˝

És igen, rendes szülőhöz méltóan teleposztoljuk az internetet a gyerekkel. Szerencsére arra azért gondoltunk, hogy a több száz ismerősünk torkán csak viszonylag kis mennyiségben nyomjuk le ezt a kis tornádót, így aki mégis kíváncsi rá, az saját oldalán (@marcifrenchie)  megtekintheti életének főbb mozzanatait!

Komoly kihívás a gyereknevelés…erre 3 nap után rájöttünk. Így a három napot - csak hogy utolérjem magam - gyorsan összesűrítem, hogy utána minden egyes boldog napnak tudjak egy posztot szentelni.

Szóval kevés boldogítóbb pillanat van annál, mint amikor beengednek legalább 10, kölyök francia bulldog közé. Legalábbis ha rólunk, mint kutyabolondokról van szó. A „na, válasszatok" felszólításra aztán teljes reboot következett: mégis hogy válasszunk ennyi kutyából, amikor a kocsit telepakolnám az összessel?

Sehogy!

Vagyis próbáltuk tartani magunkat ahhoz, hogy majd aki hozzánk jön. Ennek az lett a vége, hogy az összes kutya, 2-3 kivételével bevonult egy épített faházba, miután gyorsan lerohanták az etetőtálat. De Marci ott maradt, egy szerintem homokszínű társával. Jó, tudom nem ez a hivatalos színe, de őszinte leszek, elfelejtettem, így nekem marad a világosbarna vagy homokszínű megnevezés. De azt legalább tudom, hogy Marci vörös.

Érdeklődve kóválygott a lábunknál, ránk tekintgetett - jelzem páromat az első szemkontaktus után megvette -, majd amikor felvettem, hozzám simult. Oké, ez eldőlt, onnantól kezdve rajtam feküdt, és nem nagyon akart leszállni.

Hát akkor megvagy, Marci!

Az út hazafele különösebb kaland nélkül telt, a lakásban 1 négyzetméternyi területen bolyongott, amiben a kiságya is benne van. Amit mondjuk magától vett birtokba úgy másfél másodperc alatt. Hát, szívmelengető érzés volt, ahogy eldobta magát. És, a legjobb, hogy nem fordított hátat. Szeret minket!!! Fél óra alvás után már bátran túrta a takaróját, és gyorsan kiderült, hogy a ruhákra, plüssökre varrt tájékoztató cetlik zavarják a legjobban, ugyanis feltett szándéka ezeket minél nagyobb erővel eltávolítani - mint az anyja. A pisi-kaki meglepő módon első nap is 80 százalékos sikert ért el, iszonyatosan koncentrál, hogy rámenjen a pelusra. Bár szegénynek sokat segítene, ha nem csúsznának szét a lábai, és nem menne le spárgába erőlködés közben. Nyugodjon meg mindenki, balesetek voltak, de ez belefér.

Szerencsénk volt az első estével, ugyanis vendégségben voltunk, ahova ágyastól, takaróstul átcuccoltuk a gyereket. A babusgatás és a játék így persze még jobb volt, hogy mindenki őt akarta. Azért amikor nem foglalkoztunk vele, csak felismerte, hogy milyen jól mutatna a barna a fehér szőnyegen… a bűnbánó tekintet elmaradt. Éjszakára el is ájult, és jól bírta reggelig. Mondjuk az reggel fél 6-ot jelentett.

Ez az én hibám volt, ugyanis ki kellett mennem, és aztán jogos volt a szemrehányás, hogy mégis hogy képzelem, hogy vissza akarok feküdni, amikor őfelsége a kiságya közepén trónolva tekintget körbe a birodalmában? Én hibám, elnézést!

Aznap aztán megjöttek az első alattvalók is uraságához, aki rettentő mód élvezte a figyelmet, és az 1 négyzetmétert már sokszorosára bővítette. Azért az ajtóban a küszöb, vagy egy belógó papucs komoly visszatartó erő, hogy ne menjen ki a szobából, de így is talál magának elfoglaltságot. Például szerzett egy papucsot…konkrétan a lábamról. Igazából ezzel felerősítette azt a mélyre elnyomott érzést, hogy találtam egy sokkal jobb szobamamuszt. Ám legyen! Ez a papucsfétis odáig fajult, hogy ha nem jut el a helyére aludni, akkor inkább benne fekszik, bárhol.

Mivel a vendéglátás úgy lefárasztotta a kis házigazdát, hogy kidőlt délután kettőre, gondoltuk, a napi szükséges alvásidőt kimaxolja a 20 órában,ergo este se lesz vele baj. Naiv szülők, ugye! Marci ugyanis éjfélre új erőre kapott, aminek az lett a vége, hogy pánikszerűen rohangált a sötét nappaliban, is jött ki belőle minden, ami csak volt, és reszketve vetette be magát a hálóba, hogy mégis hol az istenben vagyunk. Szerencsére egy kis babusgatás és a papucsomnak hála lenyugodott. De annyira persze nem, hogy újra aludjon, hanem elkezdte szisztematikusan levadászni az összes szőnyeg összes sarkát. Aztán gyorsan lefojtotta Danit, a gumikacsát, és Sebastian, a citromsárga plüssrák gyilkolásával folytatta. Mondanom sem kell, hogy mindössze 3 órakor aludt el, és egészen 3/4 6-ig bírta, amikor is fejjel a papucsomba bukva találtuk meg.

Megvolt tehát az első kritikus este. Ennek köszönhetően úgy elfáradt, hogy a reggeli játékot is egy óráig se bírta, majd délig újabb alvás, majd egy újabb órás őrjöngés jött.

A délután hasonló ütemben zajlott. Viszont megnéztük, mit csinál, ha egyedül marad. Elmondom, semmit. Olyan szinten nem zaklatta a dolog, hogy az se tűnt fel neki, hogy elmentem, és az se, hogy visszajöttünk. Még csak oda se nézett. Ez egy remek teszt volt, ugyanis most már nap közben a munka miatt egyedül lesz otthon.

Az előző este nehézségei miatt úgy döntöttünk, hogy késő délutánonként nem hagyjuk aludni, vagy max. egy órát, utána kicsit terrorizáljuk, hogy lassan alakítsa át a bioritmusát hozzánk. Megpróbáltuk hát felkelteni este 8-kor…aminek az lett a vége, hogy olyan szemekkel nézett ránk, hogy majdnem elsírtam magam és szegény annyira „fejnehéz" volt, mint Keljfeljancsi, így folyamatosan fejre akart állni a fáradságtól. És a lakás bármelyik pontjáról nyíl egyenesen vissza tudott menni a kiságyába. Ez annyira vicces volt, hogy inkább hagytuk. De így is jól sikerült, mert mindössze egy gyors rohamot kaptunk tőle este, és, mint aki jól végezte dolgát, 3 órakor megint szépen elaludt.

Kicsit izgultunk a másnap miatt, ugyanis aznap volt először egyedül nap közben. Résnyire nyitott szemmel konstatálta távozásunkat, majd párom deles hazaérkezéséig csillagos 5-ös viselkedést produkált: minden kelléket a pelusra helyezett, a szoba - nagyjából - egyben maradt, és egy rövid örömködés után folytatta a játékgyilkolást a szoba közepén, egyedül.

Imádjuk!

A délutánt hasonlóan jól bírta, bár mire én hazaértem, addigra megint úgy lefáradt, hogy megpróbált ugyan elkísérni a kanapéig, hogy legalább egy simogatást kapjon a kéznyalásért, már bukott is le a szőnyegre aludni. Egyem a kis szívét! Aztán futott a szobában két maratont, majd elkezdte behordani a cuccait a hálóba. Párás szemekkel konstatáltuk, hogy egy nap alatt rájött, ha sötét van, akkor rövidesen vonulunk aludni. 10 órakor aztán az Álom Manó szépen fejbe csapta a családot, és reggel negyed 6-kor az óvatos kis osonására keltünk. Nem tehet róla, hogy a kis körömcipői kopognak a laminált padlón :)

Reggelre úgy kialudta magát, hogy hirtelen felindulásból körbe járta a konyhát és a fürdőszobát is, bár a konyhában egyedül annyi tetszett neki, hogy mi is kint voltunk, így rá tudott feküdni valaki lábára, hogy közben a másikét rágja. Mire indulásra készen lettünk, az Álom Manó újra elrabolta, és ha így folytatja, kb. akkor ébred, mire hazaérünk!