Komoly látványvilággal érkezik Ákos

– Megosztaná egy meghatározó emlékét azzal kapcsolatban, hogy honnan indult az előadói pályája? 

– Budapesten, egy Teleki téri körgangos házba, tönkretett polgárcsaládba születtem. A történelmi viharokban a családunk összes tulajdona odaveszett, nagyapámat – aki királyi táblabíró volt – teljes vagyonelkobzásra ítélték. A könyvtárunk valamiért nem kellett a kommunistáknak, a szüleim rendszeresen olvastak, így a minta adott volt, engem is elkapott ez a szenvedély. Megtanultam megbecsülni, ha valami katartikus élményt okoz: mindig olyan verset, novellát, dalt akartam írni, mint amilyenek rám is hatottak. Az előadói kezdetekről röviden: édesapám a Statisztikai Hivatalban dolgozott, egyetlen szenvedélye a tenisz volt. Az ütőjéhez nem volt szabad hozzányúlni, a tükrös kredenc tetején tartotta. Tízéves lehettem, a szomszéd Juci meg talán nyolc, amikor áthívtam magunkhoz. A szüleim nem voltak otthon. Felálltam a hokedlire, levettem a csoda­ütőt, cukorspárga segítségével a nyakamba akasztottam, és a csehszlovák lemezjátszó segítségével az első hangtól az utolsóig „elgitároztam” és végigénekeltem a Piramis második lemezét a megdöbbent Jucinak. Szerintem azóta sem heverte ki az élményt. Így kezdődött. 

– A Bonanza Banzai zenekarral nagy sikereket arattak a kilencvenes évek elején, mégis szólókarrierbe kezdett. Mi volt a döntés gyújtópontja? 

– A Bonanza Banzai a korszak talán legsikeresebb zenekara volt, rendszeresen játszottunk a Budapest Sportcsarnokban, már-már hisztérikus rajongás övezett bennünket. Jómagam nyugtalan voltam a sikertől, azt éreztem, hogy ránk szorul a skatulya: több sikerlemezt is készítettünk ugyanabban a hangvételben. Felvetettem, hogy mi lenne, ha valamilyen izgalmas, új elemet vinnénk a zenénkbe, hárfát, kasztanyettát, akármit, csak olyat, ami inspirál. Teljes demokrácia volt a zenekaron belül, annak rendje és módja szerint le is szavaztak azzal, hogy nem ezt várja tőlünk a közönség. Ez a mondat megütötte a fülemet. Azt hittem, a miénk kreatív műfaj, amiben az ember szabad lehet. A lakodalmas zenekarok dolga, hogy a közönség kívánságát lessék, a miénk meg az, hogy meglepjük, új utakra vigyük a hallgatóságot. Ekkor javasoltam, hogy legalább csináljunk szólólemezeket, ott kiélhetnénk a más irányú elképzeléseinket. Erre némi gúnnyal az a válasz jött, hogy jó, csinálj. 

– Mennyire volt magabiztos, amikor belevágott az első lemeze, a Karcolatok megalkotásába? 

– 1992 forradalmi év volt számomra, ekkor voltam végzős az egyetemen, írtam a diplomamunkámat, készültem a vizsgákra, a szigorlatra, közben folyamatosan turnéztunk a bandával, állandóan úton voltunk, ráadásul új lemezre is készültünk, az évet pedig dupla koncerttel zártuk a BS-ben. De mindemellett László Attila jazz­gitároshoz jártam a szerzeményeimmel, azokkal a dalokkal, amelyekből később a Karcolatok anyaga összeállt. Ettől a lemeztől senki nem várt sokat, én magam sem. A lemezgyáriak azt mondták, hogy ha a Bonanza-eladások tizedét elérjük, az már jó. Aztán 1993 márciusában megjelent a szólóalbum, és a Hello című dal példátlan sikere szinte azonnal a reflektorfénybe lökte a kiadványt és vele engem is. Egy perc alatt megváltozott az életem. Az omegás Benkő Laci bácsival éjszakákat beszélgettünk át telefonon, hogy vajon hogyan is kéne minderre reagálni. Samu basszusgitáros barátomat aggódva hívtam fel, hogy nagy baj van, mert alá akarnak velem íratni egy háromlemezes szerződést: el se tudtam képzelni, hogy képes leszek valaha új dalokat írni, úgy éreztem, mindent odaadtam, kiírtam magamból. Ekkor még nem tudtam, hogy minden nagy munka után ugyanezt érzi az ember. 

– Márpedig azóta rengeteg dala megjelent. Min vagy kin múlt a siker? 

– Egy biztos: nem csak rajtam. Sokat dolgozom, szeretem a munkámat, nem is munkának élem meg, de ez önmagában semmit sem jelent, hiszen sok szorgalmas ember van, akinek nem jut ki a siker. Nagyon megbecsülöm a sorsomat, hálát adok érte a Jóistennek és a közönségnek is. Sokszor hallom, hogy nagy a felelősségem, mert sokan figyelnek rám. Pedig ahhoz, hogy hányan hallgatnak, nem sok közöm van. Játszottam már negyvenezer embernek a Szigeten, de legalább ugyanekkora élmény és munka, ha száz értő nézőnek Arany János verseit mondhatja az ember. A felelősségem abban áll, hogy őszintén beszélek-e. Ez az igazi kockázat. A pályám során soha nem akartam trendeknek megfelelni, életem első dalszövege is úgy szólt, hogy „nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet”. A magam számára azt a szabályt fogalmaztam meg, hogy csak arról beszélhetek, ami érdekel. A második, egyben lezáró pontja ennek a rövid szabálykönyvnek, hogy ami érdekel, arról viszont beszélnem kell. Talán szegényes alkotói programnak tűnik, de nekem egy életre elég. 

– Mindössze három vidéki városba látogat el a HARMINC ÉV produkcióval. Győr és Debrecen mellett miért esett Szegedre a választása? 

– Azt hiszem, Szegeden minden koncertezésre alkalmas helyszínen játszottam már, az új Pick Aréna kivételével. Régi barátom, Grácián testvér most a városban szolgál a ferences templomban. Karácsonykor meglátogattam őt, és a lelki elfoglaltságok után elmentünk halászlevezni. Ekkor láttam meg ezt az impozáns arénát, rögtön beindult a fantáziám, mert ennél jobb helyszínt el se tudnék képzelni ennek a nagyszabású, ünnepi koncertnek, amit ráadásul a hatalmas fellépőgárda és komoly látványtechnika miatt képtelenség turnéra vinni. 

– Milyen élmény vár a szegedi közönségre? 

– Annyi biztos, hogy koncertre ennyit még nem készültem. Kétfelvonásos, akusztikus előadás lesz. Az első részben egy verssel kezdünk, aztán az egy szál énekhangra vagy zongorajátékra épülő hangzástól fokozatosan jutunk el a komplexebb megszólalásig. Az alapzenekar mellett háromfős angyalkar és egy vonósnégyes is megjelenik a színpadon. Olyan régi zenész barátok is velünk lesznek, akik annak idején, kezdő szólistaként a szárnyuk alá vettek, és akikkel aztán majdnem két évtizeden át jártuk az országot: Dorozsmai Péter dobosról, producerről és Fekete Tibor Samu basszusgitárosról van szó. A második műsorrészben megjelenik a Győri Filharmonikus Zenekar és a pécsi VoiSingers kórus is. Ilyen nagy létszámú kísérettel még soha nem léptem fel. A tervezőink pazar látványvilágot álmodtak meg a műsorhoz, érdemes megnézni az Operában rögzített felvételt a videócsatornánkon vagy az akos.hu oldal rengeteg koncertfotóját a tavalyi Arénából. Különleges este ígérkezik Szegeden, mert ez a jubileumi produkció itt látható utoljára. Ráadásul minden esély megvan rá, hogy a HARMINC ÉV koncertlemez megjelenjen addigra, így Szegeden már a kezünkben lehet a dupla CD és a tripla LP is. Életem első háromlemezes bakelitkiadványa lesz ez, nagyon várom. 

– Kimondottan ehhez a turnéhoz kapcsolódóan írta meg legújabb, Ember maradj című dalát. Hogyan lehet ma embernek maradni? 

– Nem könnyű. Olyan vezetők játszadoznak a háború gondolatával szerte Európában, akik a saját polgáraik elemi érdekeivel szemben alakítják a kontinens sorsát, és röhögve, padlógázzal robognak a szakadék felé. Ebben a szituációban egyre élesebb szögben esnek be a fények, mi is egyre feszültebbek vagyunk. Sokan képesek mások emberi létezéshez való jogát is eltagadni egy-egy elfajult vitában. Az emberségünket megőrizni azt is jelenti, hogy elfogadjuk, egy-egy fontos kérdésről többféle vélemény létezhet. Van mit féltenünk, hiszen utánunk is jönnek emberek. Én már öleltem, szerettem, ültettem fát, építettem házat, négy gyermekem van. De mit csináljanak a mai gyerekek, akiket belehajszolnak az üres indulatokba? Ennek a lejtőnek a vége maga a háború. Nem hagyhatjuk, nem kívánhatjuk ezt – ha másért nem, hát a gyerekeink érdekében. Semmi nem lehet fontosabb most, mint embernek maradni.