Aki nem járt búcsúban, nem házasodhatott

A szeptemberi jeles napok sora 4-én, Szent Rozália napjával kezdődött a néphagyományban. A Dömötör-templom előtt állt hajdanán a Szent Rozália kápolna, amelyet később, a Dóm tér kialakításakor az átépítések miatt a Lechner térre helyeztek át. Eleink az áthelyezés előtt a kápolnánál gyülekeztek szeptember 4-én, hogy elinduljanak gyalog Máriaradnára, a búcsúba. 

Csoda történt: elcsitult a pestisjárvány

– mondta el Kulik Melinda néprajzos muzeológus. 

Az alsóvárosi Napsugaras Tájház munkatársa azt is felfejtette lapunknak, hogy miért vált Máriaradna meghatározó búcsújáró hellyé. 

– A 18. század elején volt a Délvidéken egy hatalmas nagy pestisjárvány. A legenda szerint egy aradi asszony a halálán volt. Azt mondta a családtagjainak, hogy csak akkor fog meggyógyulni és akkor fog a pestis elmúlni, ha elmennek Máriaradnára és imádkoznak a Mária-kegykép előtt. A család el is ment imádkozni, aminek köszönhetően az asszony is életben maradt, és a pestisjárvány is szépen lecsillapodott. Ezt csodának titulálták – mesélte. 

Arra vonatkozóan nincsenek adatok, hogy a szegediek mikor kezdtek el a kegyhelyre zarándokolni, de egy 1744-es boszorkányper irataiban már megemlítették a búcsújárást. 

Hazatérvén eladósorba került a lány

A zarándoklatnak kiemelt jelentőssége volt a szegediek körében. Azt tartották ugyanis, hogy egy fiatal leány addig nem mehet férjhez, egy legény pedig addig nem nősülhet meg, míg legalább egyszer nem vett részt a máriaradnai búcsún. 

– A leányoknál vették ezt komolyabban. Amikor hazaértek a búcsúból, szeptember 12-én, Mária nevenapján, a család már Szeged határában várta a lányt. A jómódúak készíttettek neki mirtuszkoszorút, virágcsokrot, felöltöztették akár kismenyasszonynak is. Így ment végig a lány a város megfelelő részén, így mutatták kifelé, hogy megjárta a búcsút, eladósorba került. Ráadásul, ha a család anyagi lehetőségei engedték, a fényképészhez is elvitték a lányt, az elkészült fotót a sublótra tették, hogy a háztűznézőbe érkező gügyü, azaz házasságközvetítő lássa, hogy a házasságkötés egy fontos feltétele már megvan – részletezte Kulik Melinda. 

Keresztajándékot kaptak az első búcsújárók

A búcsúhoz kapcsolódó, másik fontos szokás volt, hogy az ifjú, búcsújáró leány vagy legény csak a búcsú idejére a saját nemének megfelelő keresztszülőt választott magának. A keresztszülő elkísérte az első búcsúst a nagyjából 120 kilométeres zarándoklaton, útközben többnyire templomokban szálltak meg. 

– Ez egy névleges rokonság volt. Olyan keresztanyát vagy keresztapát kellett találniuk, aki már volt a búcsúban. A keresztszülőnek mindenben segítenie kellett a búcsúst, fizikailag és lelkileg egyaránt. Emellett még egy fontos feladata volt, mégpedig, hogy egy keresztajándékot vegyen az első búcsúsnak. Előszeretettel ajándékoztak kegyképet – mondta a néprajzos muzológus. 

Újra lehetett lakodalmakat tartani

Szeptember 12-éről Boldog XI. Ince pápa rendelte el, hogy Mária nevenapjaként ünnepeljék a kereszténység győzelmének emlékére. Arra emlékezvén, hogy 1683-ban ezen a napon tartóztatták föl a bécsiek az ostromló török hadsereget.

– A szegedi Hősök kapuja előtt sokáig egy kápolna állt, amely erre a győzelemre emlékeztetett. Emiatt a kápolna miatt kapta az árvíz után a Boldogasszony sugárút a nevét – jegyezte meg Kulik Melinda.  

A jeles napok sora szeptember 21-én Szent Máté ünnepével folytatódott. Ezzel a nappal kapcsolatban azt tartották a szegediek, hogy ez a hasznos idő az őszi búza elvetéséhez. 

Szeptember 29-én, Szent Mihály napján pedig hatalmas őszi vásárt tartottak Szeged környékén, továbbá aznap kezdődött a kisfarsang, amely egészen november 25-ig, Katalin-napig tartott. Újra lehetett lakodalmakat, bálokat rendezni. 

– Azt mondták, hogy ha Mihály napján szép az idő, vagy, ha aznap még itt vannak a fecskék, akkor enyhe lesz a tél. Ha pedig a felsővárosi juhászok azt látták, hogy a nyáj összeül, azaz nem szanaszét, hanem egymást melegítve alszanak a juhok, abból arra következettek, hogy kemény, hideg tél várható. Mindemellett Borszűrő Szent Mihálynak is nevezék ezt a napot, mert ekkorra forrt ki az újbor – fűzte hozzá a néprajzos muzeológus.  

Régiónkban töltötte száműzetését Szent Mihály

Kulik Melinda érdekességként azt is elmondta, hogy Szent Mihályhoz egy bájos legenda is kapcsolódott a Délvidéken, amelyet Kálmány Lajos néprajzkutató gyűjtött Szajánban. 

Elmesélte, hogy Szent Mihályról azt tartották, hogy ő viszi föl a meghalt emberek lelkét a mennyországba. A kocsit, amelyen a koporsót szállították, régen Szent Mihály lovának nevezték. 

A történet szerint Szent Mihály egyszer azt a feladatot kapta, hogy menjen el egy édesanya lelkéért, aki éppen akkor szült egy ikerpárt. Szent Mihály elment, de nem akarta magával vinni az édesanyát, aki maga is azért könyörött, hogy a gyermekeivel maradhasson. Amikor a lélek nélkül tért vissza, a Jóisten büntetést mért Szent Mihályra. 21 évre leküldte a Földre, méghozzá régiónkba, a Délvidékre, ahol egy pap házi szolgájául szegődött. 

A pap nagyon meg volt elégedve Szent Mihállyal. A 21 év letelte előtt pár nappal vásárba vitte, hogy együtt vegyenek csizmát. Noha addig semmi gond nem volt a szolgálóval, a papnak föltűnt, hogy a vásárban milyen furcsán viselkedik. Először is megmosolyogta a tolvajt, aki fazekat lopott. Másodszor a hintón érkező püspökre rá se hederített. Ezután két koldus előtt nem hajolt meg, végül pedig csak mosolygott akkor is, amikor a pap megvásárolta csizmáját. 

– Amikor hazaértek, Szent Mihály elmondta a papnak, hogy ki is ő valójában. Azt is elmondta, hogy a koldusok előtt azért nem hajolt meg, mert valójában nem is annyira szegények, csak kihasználnak másokat. A tolvajt azért mosolyogta meg, mert hamarosan az az ember is fölkerül a mennyországba. A püspök előtt azért nem tisztelgett, mert neki elmondta, hogy ő valójában egy angyal. Amikor pedig a pap megvette a csizmát, azért mosolyodott el, mert tudta, hogy annak a csizmának nem lesz szaga. A pap lelkét ugyanis Szent Mihály magával vitte a mennybe, amikor letelt büntetése – mesélte Kulik Melinda.