Három hónapig bombázta Szegedet az amerikai légierő

1944. április 3-án kezdődött a rémálom. Magyarországot aznap bombázta először a második világháborúban az amerikai légierő. A támadássorozat 1945. március 26-án, egy Szombathely elleni légicsapással ért véget. A légitámadások sokkolták a korabeli közvéleményt. A háború a maga borzalmaival a magyar településeket is elérte, romba döntve életeket és épületeket. 

Szeged a dél-alföld közlekedési központjaként, a délvidék kapujaként került célkeresztbe. Először június 2-án jelentek meg a város felett a bombázók, súlyos csapást mérve a korabeli infrastruktúrára. 

Légitámadások a vasút ellen

– Szeged tekintetében már 1944 februárjától pontosan felmérték a bombázandó célpontokat. Elsősorban a közlekedési csomópontok, valamint a repülőtér volt a kiemelt célpont, de végül csak a vasúti célpontokat bombázták, a repülőteret nem – nyilatkozta a Délmagyarországnak Oláh András történész, a Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár munkatársa, aki huszonöt éve kutatja a szegedi légitámadások történetét.

A levéltáros szerint Szeged a földrajzi fekvése miatt vált háborús célponttá. A Tisza déli szakaszán kevés volt az olyan folyami átkelőhely, ami a csapatok és a hadianyag mozgatására alkalmas volt. Szeged vasúti hídja és a városban található pályaudvarok ezért kerültek célkeresztbe. Az amerikai légierő a korabeli déli pályaudvart (a mai déli rendezőpályaudvart), a keleti rendezőpályaudvart (ami a személyi és a teherpályaudvart, valamint környékét jelentette), valamint a vasúti hidat támadta a bevetéseken. 

Elpusztult a szegedi vasúti híd

– Korábban azt gondolták, hogy a hadiipari termelésre átállt szegedi ipari létesítmények, valamint a városban állomásozó katonai csapatok és a laktanyák is kijelölt célpontok voltak. A kutatásokból azonban kiderült, nem így volt. Bár több alkalommal is „belecsúsztak” a bombaszőnyegbe és nagyon súlyos károkat szenvedtek el, de nem voltak kijelölt célpontok, csak és kizárólag az a három objektum volt az, ami a vasúti közlekedéshez kapcsolódott – hangsúlyozta a kutató.

A szegedi vasúti híd sorsát a légitámadások pecsételték meg. Az 1944. augusztus 24-i támadás után már nem járt a hídon vonat, szeptember 3-án pedig az építmény mindkét pillére a Tiszába dőlt. A kegyelemdöfést a szovjet csapatok előrenyomulása adta, amikor német vagy magyar utászcsapatok – mindkettőre van forrás – valószínűleg közösen aláaknázták és felrobbantották az építmény maradványait, ahogy ezt szinte az összes Magyarországon található híddal tették. 

Mit tegyünk légitámadás esetén?

A Délmagyarország 1937. május 21-i lapszáma közölte Szeged polgármesterének hirdetményét, ami azokat a tudnivalókat sorolta fel, amiket egy légitámadás esetén végre kell hajtani: 

„Légvédelmi riadó esetén a közönség ne tóduljon az utcákra és terekre, mert komoly esetben ez veszélyes.

Csoportosulások, embertömegek, csődületek csak növelik a légitámadás veszélyét. Vaklárma, pánik, céltalan futkosás, rémhírek, még a romboló, vagy gyújtó bombáknál is nagyobb kárt és zavart idéznek elő. Nyugalmát mindenki őrizze meg és a szabadból védett helyekre, kapualjak belső részeibe, pincékbe, óvóhelyekre menjen.

A hatóság rendőrség, segédrendőrség intézkedéseinek mindenki feltétlenül és azonnal tegyen eleget.

Minden jármű az uccán a menetirány baloldalán, lehetőleg fa alatt azonnal álljon meg.

Ut, vagy uccakeresztezésben megállani tilos. Ugyancsak tilos a megállás a Széchenyi-téren és a közúti hídon. Akit a légvédelmi riadó ezeken a helyeken talál, onnan a legrövidebb idő alatt eltávozni köteles.

A közúti villamos kocsijai a légvédelmi riadó esetén azonnal megállanak és az utazóközönség a legközelebbi kapualjban helyezkedik el.

Gépmüjármüvek, bérkocsik a legközelebbi mellékuccákon, fák alatt, vagy egyéb fedett helyen kötelesek megállani.

Áruházak, üzletek személyzete légi riadó esetén ne álljon az üzlet ajtajában, hanem annak belső részeiben húzódjék meg. Ugyanez a teendője az ott tartózkodó vásárlóközönségnek is.”

Tíz évnyi költségvetés ment kárba

– A légitámadásokban nagyjából 116-146 ember vesztette életét. Én 99 ember azonosítását végeztem el, a többi áldozat azonosítása folyamatban van. A magam részéről 116-120 főre becsülöm az áldozatok számát. Az anyagi károk pedig Szeged 1944. évi költségvetésének a tízszeresére rúgtak. Persze sok a bizonytalan tényező, hiszen például a vasúti hídban keletkezett károk nem szerepeltek a kárjelentésben, és sok olyan magántulajdonban keletkezett kárt sem rögzítettek még 1945-ben sem, amikről más forrásokból tudunk. Azért is nehéz pontos számot mondani, mert a bombázások vége összecsúszott a földi harcokkal – mondta Oláh András levéltáros.

A légtámadásokkal szemben a korabeli Szeged szinte tehetetlen volt. Vadászrepülőgépek nem védték a várost és mindössze két alkalommal jegyezték fel a kortársak, hogy működött a légvédelmi tüzérség. Először június 2-án lőttek a város felett megjelenő repülőgépekre, amiről az amerikai pilóták is beszámoltak a bevetésről szóló jelentésükben, de semmit sem találtak el. Másodjára az egy hónappal későbbi légitámadás idején szólalhattak meg a légvédelmi ágyúk. A város hatósági légoltalmi parancsnokának irataiból az derült ki, hogy szinte nem is működött a légvédelem. Az amerikai repülőgépek az első két légitámadás után szinte azt bombáztak le a településen, amit csak akartak. 

Kertekben ástak óvóhelyeket

Az óvóhelyek szempontjából sem állt jobban a település. Csak a belvárosi bérházak pincéjében tudtak óvóhelyeket kijelölni, de ezeknek a helyiségeknek a megerősítése, átépítése rendkívül drága volt, a város ezért anyagilag – például adókedvezmény formájában támogatta a tulajdonosokat a munkálatok elvégzésében.

– Az óvóhelyek hiánya odavezetett, hogy spontán óvóhelyeket ástak ki főként 1944. április 3-tól. Április 3-a és 13-a között, tíz napon belül két olyan légitámadás zajlott le az országban, ami az emberek arcába dörgölte a véres valóságot. Szegeden majdnem pánikszerűen próbáltak tenni valamit az ügyben. Kiskertekben, céklásvermekben alakítottak ki árokóvóhelyeket. Annyira égető volt a helyzet, hogy a város mérnöki hivatala ezeket ugyanúgy felülvizsgálta mint korábban a pinceóvóhelyeket, és ha úgy találták, műszakilag még elmegy, akkor hagyták használatba venni ezeket az árokóvóhelyeket – mondta a levéltáros.

Ezek az alkalmi megoldások azonban nem jelentettek életbiztosítást. Többször elfordult, hogy a bombazápor egy-egy ilyen árokóvóhelyet is eltalált, tucatnyi ember életét kioltva.

A légitámadások három hónapja alatt olyan károkat szenvedett el a város, amik mind a mai napig éreztetik hatásukat. A szegedi vasúti híd azóta sem épült újjá, a bombakráterek pedig még az események után évtizedekkel később is láthatóak voltak Szegeden. Mégis ez a három hónap alig van a köztudatban. Talán ezen változtat majd az a könyv, ami a nyolcvanadik évfordulóra jelenik meg, magyar, német és amerikai forrásokra és fotókra támaszkodva, több száz oldalon bemutatva a korabeli eseményeket.