Koszorút szögeztek a fára

A fiatalabbak biztos azt sem tudják, ki volt – hacsak szüleik nem meséltek nekik róla –, hogy poénjait a mai napig emlegetjük, sőt, szó szerint idézzük. És még most is jókat nevetünk rajtuk. Ez most mellékes, csak eszembe jutott, mikor elkezdtem írni a sztorit.Mikor az egyik garázsvásáros utcából kijöttem, pillantottam meg a fát, amelyre koszorút szögeztek. Nem hiszem, hogy neki szánták – még él, lombja van. Igaz, kicsit hiányos, őszi. Próbáltam kitalálni, mégis mi lehetett az apropója a koszorúzásnak. Abban egyetérthetünk, a koszorú a halálhoz, az elmúláshoz, az emlékezéshez kötődik. Azokra emlékezünk, akik eltávoztak. Igyekeztem erre koncentrálni.

Elképzelhető, hogy valaki rosszul lett a közelében, és már nem tudták megmenteni, de azt sem zárhatjuk ki, hogy tragikus baleset „szemtanúja” volt egykor a koszorús fa. Hogy ő okozta volna, azt a karcsúsága miatt kizártam. Az pedig valószínű – bár az ellenkezőjét nem tudom bizonyítani –, hogy nem egész évben, csak a szomorú alkalomhoz közel van rajta a koszorú.

Nem törtem, nem töröm tovább a fejem. Kár találgatni. Ilyenkor, halottak napja és mindenszentek táján mindenki, aki arra jár, úgy érezheti: az ő szeretteire is emlékezik, emlékeztet a fa.