Nem lenne meg egy percet sem a juhai nélkül a székkutasi juhász

– Nem én vagyok a környék legidősebb juhásza. Dantesz József, Kéktóban még nálam is idősebb – szögezte le a be­szélgetésünk elején a székku­tasi Kis Miklós, aki nyár vé­­gén töltötte a 82. életévét. Mik­­lós bácsinak máig vannak juhai. Mind huncut mosollyal mesélte, ma már, kora miatt „kényelmes” juhász, a ház aj­­tajából tereli a falkát, ahogy ő nevezi a nyáját. A birkák jól ismerik a legelőre vezető utat. Jó nagy a terület, kényelmesen elférnek. Ha jóllaktak, a „falkavezér” hazavezeti a nyájat. Még terelőkutya sem kell hozzájuk. Miklós bácsi azért kijárogat a legelőre, hogy megnézze a szí­­vének oly kedves állatállományt.

Apja nyomdokaiba lépett

– Édesapám is, én is Hódmezővásárhelyen születtünk. Apám 1900-as, én 1938-ban születtem. Apám a csomorkányi részen nevelkedett, szegény családban. Gyerekfejjel került el a vásárhelyi szigetbe juhászbojtárnak. Tizenhét éve­­sen pedig már a fronton találta magát, Olaszországban, a lövészárokban. Ő ugyan nem harcolt, az ellátásért fe­lelt, övé volt a gulyáságyú, de soha nem tudta fe­­ledni a látottakat. Utána az őszi­ró­zsás forradalom alatt az elvtársak azzal csábítgatták, hogy földet kap, ha közéjük áll. Apám mindig szeretett volna földhöz jutni, hogy kitörjön a nincsből. Ezért, és nem politikai meggyőződésből, vöröskatona lett. Kapott olyan „földet”, hogy arról „kódult”! Csepelen 25 botot adtak neki a románok... Apám szótlan, kemény ember volt. Az élet tette ilyenné. Nem sokat beszélt, főleg nem a régi dolgokról. De egyszer felállt az asztaltól, és megmutatta, hogy a botütések nyoma soha nem múlt el a testéről... Édesapám később juhászbojtár lett egy székkutasi gazdánál, majd belépett a sóstói Petőfi téeszbe. 1952-ben aszályos esztendő volt, ráadásul Medárd napja körül, június elején hatalmasat fagyott. Akkor a kukorica már kötésig ért, de minden odalett a nyári mínuszok miatt. Nehéz világ jött ránk. Apám azért lett a téesz juhásza, hogy kihúzzuk valahogy azt az évet, meglegyen a fejadagunk. Egy évre tervezett, de a sors nem így akarta. Én pedig már a nyolcadik osztály második felében kezdtem bojtárkodni mellette, hogy megtanuljam a szakmát. Mint egy kis pulikutya, úgy mentem utána – emlékezett vissza.

Az ötvenes évektől foglalkozik juhokkal

– Apám keze alatt tanultam meg bánni a juhval. Nagyon szeretetreméltóak. Haragszom is érte, amikor a birka szót a butasággal kötik össze. A ju­­hok egyáltalán nem buták. Nagyon sok jóság, okosság van bennük, és rendkívül rafináltak. Ezt nekem elhihetik, hiszen az egész életem szinte a juhok között töltöttem – mondta az idős juhász mosolyogva. Arcvonásai meglágyultak, ahogy szeretett állatairól be­­szélt. Miklós bácsi, ahogy el­­végezte a 8. osztályt, ment a „fejőlyukba”, birkát fejni. 1953-tól része az életének a juhászszakma. Egy ideig apja mellett dolgozott besegítő családtagként.

– Édesapám még ebben az évben úgy döntött, otthagyja a téeszt, akkor a falubelieknek dolgoztunk, harmadosak lettünk, vagyis a munkánkért cserébe minden harmadik má­­zsa gabona a miénk lett. 1956-ben végül visszamentünk ismét juhásznak a Petőfi téeszbe.

Vagonpakolásból is élt egy ideig

Kis Miklós 1958. november 10-én vonult be a seregbe, majd a két év katonaság után egy kis csavart tett az életébe, mivel a „falkája” más juhász kezébe került. Vagonkirakónak állt a családi házuktól karnyújtásnyira lévő vasútnál. Éjféltől reggelig dolgoztak társaival, a nappalai szabadok voltak. Jól keresett. Csakhogy ezt az életmódot nem mindenki nézte jó szemmel. A helyi rendőrparancsnok állandóan noszogatta, hogy keressen „rendes” munkát, ha nem akar KMK-s, vagyis közveszélyes munkakerülő lenni. Közben visszahívták a téeszhez.

– Gondoltam, hogy azért van rám szükség, mert „lerohadt” az állomány, vagyis lesántultak a birkák a nem megfelelő tartás miatt. Konokságból nem mentem vissza, pedig húzott a szívem a pusztára. Később beálltam kubikosnak is. Egyszer hallom, hogy a vásárhelyi Május 1. téeszbe juhászt keresnek. Elmentem, felvettek. 1961. augusztus 1-jén kezdtem. Ott is ki kellett kezelni az állományt a sántaságból. Kértem, hogy tarthassak 15 saját birkát is. Akkor kezdtem kialakítani a saját állományom is.

Saját nyája lett

Miklós bácsi később visszatért a Petőfihez százalékos ju­hásznak, majd újból a Május 1.-be igazolt, mert ott fejlesztették a nyájat. Amikor a Petőfinél felmondott, aznap villám csapott a Május 1. téesz birkahodályába. Odaveszett a teljes állomány, 760 birkával. Az idős juhász szeme még most is elhomályosult, ahogy több évtized után felidézte az elfeketedett jószágok látványát. A biztosítási pénzből új állományt vett a termelőszövetkezet. Miklós bácsi később dolgozott Mártélyon is, de mindig saját nyájra vágyott. 1988-ban visszatért Székkutas­­ra.

– A kárpótlás idején 42 hektár gyöpöt tudtam magamnak „megakasztani”, ami 150-200 birkát is eltartott volna. Csakhogy létrehozták a tájvédelmi körzeteket. Az én gyöpöm is be­­leesett. Hogy a nemzeti park nehogy kisajátítsa, ugyanis ilyen hírek is jártak, inkább eladtam nekik, úgy, hogy bérletbe visszakaptam. Igaz, közben volt cirkusz is a legelőért, amikor másnak, orosháziaknak adták oda. Aztán helyreállt a rend.

Kiss Ernő aradi vértanú oldalági rokona?

Miklós bácsinak máig vannak birkái. A nyáj most 130-140 birkából áll.

– Ahogy a nóta mondja, „Míg a szűröm szárad, itt ma­­radok nálad!” Nem adom el a birkákat, nem lennék meg nélkülük. Pedig a téeszidőkben a birka mindig mostoha volt a többi haszonállathoz képest. De én nagyon szeretem.

Kis Miklós házasságából három fiú született. Feleségével elváltak. A második élettársi kapcsolatának gyümölcse egy kislány, aki most 24 éves, agrármérnök. A gyerekek közül ő az, aki a tanyás, állattartó életmódot továbbviszi, aminek az idős juhász nagyon örül.

Miklós bácsi még azt is el­­árulta lapunknak, hogy valószínűleg híres felmenővel is büszkélkedhet.

– Állítólag Kiss Ernő, az 1849. október 6-án kivégzett aradi vértanú oldalági leszármazottai vagyunk. Egyik nagybátyám családfakutatást is végzett, amit nem igazán nézett jó szemmel a kommunista hatalom. Végül a bácsikám a hirtelen bekövetkezett halála miatt nem tudott végére járni a rokonság hivatalos igazolásának.