A szabadság vad kakukkfű-szaga, annó 1988

Faludy György 1988-ban másodjára is visszatért emigrációjából Magyarországra. A költő először 1938-ban a növekvő német fenyegetés elől Franciaországba emigrált, onnan az Egyesült Államokba, ahol amerikai katonaként részt vett a Csendes-óceáni harcokban. 1946-ban tért vissza Magyarországra és szociáldemokrata nézetei ellenére 1950-ben az ÁVH letartóztatta, Kistarcsára, majd 3 évre a recski kényszermunkatáborba internálta. 1956-ban újra emigrált, Angliában szerkesztette az Irodalmi Újságot, majd 1967-ben Torontóban telepedett le. Mire 32 év után ismét visszatért Magyarországra, itthon félig szamizdatként már magyarul is megjelent az 1961–62-ben angol nyelven írott Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezése. A kádári évek alatt nemcsak hogy nem publikálták, a könyvtári katalógusokból is kiszedték korábbi könyveit. 1988-ban a mozik vetítették Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia portréfilmjét Faludy György életéről.

Ilyen előzmények után érkezett szeptember 30-án Faludy György Szegedre, ahol az egyetemi audmax zsúfolt termében tartott találkozót. (Ugyanezen a napon a szegedi Dugonics téren éppen az erdélyi falurombolás ellen tüntettek.) A Délmagyarország újságírója, Domonkos László korábban a Faludyról szóló portréfilmet is lelkesen ajánlotta a közönségnek. Ugyanő írta, hogy a találkozón “a szabadság vad kakukkfű-szaga” terjengett (a sor Faludy Monológ életre-halálra című recski verséből való): “A csordultig telt auditórium maximum közönsége pedig lázasan itta a szavakat, akár a gyermekkorról, később a harmincas évekről, vagy a háborúról szólt az emlékező, akár a Recsken eltöltött, majdan az Ember nagyságáról és hitványságáról szóló hősköltemény időszakának részleteiről.”

Faludy Györgyöt az írószövetség hívta meg Cseres Tibor kezdeményezésére. A Szegedi Egyetem lapnak elmondta, két évvel korábban, 1986-ban a magyar nagykövet telefonon és személyesen is meghívta Magyarországra – de mégsem kapott vízumot. “Nevetségesnek tartottam, hogy Magyarországra menjek látogatóba, ahová a könyveimet nem engedik be. Ez is megszűnt: a Széchenyi Könyvtárból kivihetők a könyveim. Volt idő, amikor a nevem sem volt benn. És végül a harmadik, hogy az az ember, aki Magyarországot vezette, az nem vezeti többé az országot. Ez volt a harmadik, legnehezebb momentum.” – nyilatkozta.

A költő legközelebb egy év múlva, Kass János grafikusművész kiállítására jött Szegedre és a Móra múzeumban tartott találkozót. Előzőleg, 1988 telének nagy könyvkiadási eseménye Faludy György Test és lélek című, 1400 versfordítást tartalmazó kötete volt, amelyet Kass János illusztrált. Ekkor már a Délmagyarország is interjút közölt vele. A Kass Galéria kiállításmegnyitóján készültek Nagy László fotói.

Hitt-e Faludy György abban, hogy őt igazolja majd az idő Sztálin szerepéről, a recski haláltáborról vagy éppen Nagy Imre és 1956 megítéléséről? — Soha – szólt Faludy őszinte válasza – Sosem reméltem ezt. Legföljebb vidámabb perceimben annyit, hogy majd a halálom után tíz-húsz évvel talán bekövetkezik ilyesmi. Ezeket a verseket viszont azzal a tudattal kellett megírnom, amit Vörösmartytól tanultam: hogy magyar költőnek kutya kötelessége a legfontosabb verseket megírni... az ember azt érezte, hogy egyszerűen nem tehet egyebet. Részben ezért is mentem '56-ban ismét külföldre. Hogy megírhassam, amit kell és amit otthon nem lehet. Hogy mindig eszembe jusson, ami odahaza van...

Ma is egyetérthetünk Domonkos Lászlóval, hogy Faludy Györgynek félelmetes beleérző képessége volt, amikor verset írt Nagy Imre kivégzéséről. — Pedig esküszöm, nem tudtam, válaszolta az interjúban. — Honnan is tudhattam volna '58 nyarán? — az égvilágon semmit arról, hogyan végezték ki Nagy Imrét és a többieket... Egy évvel korábban lehetett tartani attól, hogy enged, és beáll miniszternek — azután éppen ez az ellenállás tette naggyá... Hatalmas dolog kell ahhoz, hogy közvetlenül élete múltán költők kíséreljenek meg emlékművet állítani valakinek... De — hangsúlyozom — nem tudtam, hogy az igazat, a színtiszta igazat írom a kivégzésről, a temetésről, sőt féltem is, hogy egykoron, ha majd minden kezd kiderülni, nem úgy lesz...

Ami pedig a 20. századot illeti: — Ebben az évszázadban, a mi századunkban a nagy politikai kataklizmák végkifejletében, különösen ördögi módon sohasem lehetséges a legjobb, de nem is a lehető legrosszabb megoldás következett be — hanem mindig a legundorítóbb. Például az első világháború végén a legrosszabb az lett volna, ha a vilmosi Németország győz és elporoszosítja Európát. A legjobb, ha az antant győz és a wilsoni önrendelkezés valós érvényesítésével lezárja a konfliktust. Ehelyett a legundorítóbb következett be: az antant győzött ugyan, de olyan vérlázító békediktátumokkal, amelyek teljes mértékben megvetették a következő világháború alapjait. A második világháború végén a legjobb az lett volna, ha az antifasiszta koalíció győz és végérvényesen demokratizálja egész Európát. A legrosszabb, ugye, ha Hitler... Ehelyett a Nyugat győzött ugyan, de martalékul dobta oda Európa felét Sztálin ázsiai despotizmusának. És így tovább, a sort még lehetne folytatni.

Faludy György 1995-be is találkozóra jött Szegedre. „Poe és Whitman ügynök összekötője” — tudósított a Délmagyarország, utalva Faludy történetére Pokolbéli víg napjaim című könyvéből, amelyben az ÁVH vallatóinak beismerte, hogy kapcsolata volt Edgar Allan Poe és Walt Whitman amerikai állampolgárokkal (amerikai költők, ugyebár). „Ami az emberiesség és a szellem halmazállapot-változását illeti, a világirodalomban Zweig Sakknovellája mellett, vagy, a zenében Messiaen Kvartett az idők végezetére című, fogolytáborban született műve mellett van a helye annak a fejezetnek, amelyben Faludy a recski kényszermunkatábor borzalmas napjait követő esti szeánszokról beszél; lámpaoltás után, elgyötörten, az alvás óráiból időt lopva gyűltek össze a rabok, hogy beszélgessenek: ki meteorológiáról, ki a népvándorlások történetéről, ki filozófiáról tartott előadást; volt aki a Toscát fütyülte, volt, aki a „Monte Cristót mondja ott éjről éjre”, hogy az embertelen táborban élve maradhassanak; mert aki inkább aludni ment, az nem bírta a robotot sem: meghalt.„ (Délmagyarország, 1995. március 13.)

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!