Hol köpködjön a szegedi nép?

Piacos nyüzsgés a Széchenyi téren. A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből.

1927-ben dr. Regdon Károly orvos, törvényhatósági bizottsági tag elindította a köpködés elleni harcot Szegeden. Ebben az időszakban Szegeden évente 400 ember halt meg tüdővészben. A betegséget elsősorban a rossz életkörülmények, vizes, penészes lakások okozták, a köpködésről viszont okkal feltételezték, hogy terjeszti a TBC kórokozóit.

Hiába a TBC, szerettünk köpködni

A baj csak az volt, hogy Szegeden a „köpködés ősi szokása" ma már nehezen hihető mértékben elterjedt. Az újság szerint „a népek nem tudtak meglenni köpködés nélkül". A szokás annyira problémás volt, hogy Regdon doktor a köpködést büntető szabályrendelet mellett nyilvános köpőcsészék felállítását is javasolta.

Köpőcsészéket a szegedi utcákra! Délmagyarország 1927. március 30.

A Délmagyarország nem azért volt ellenzéki újság, hogy erre ne reagáljon. A tuberkulózis a szegények betegsége, vagyis szociális kérdés, amit nem lehet egy köpködési rendelettel megoldani, írta a lap. „Munkáslakásokat kell itt építeni!" Nem sokkal ezután Regdon azzal tette helyre a lap politizáló hevét, hogy az orvosokat nem kell szociális érzékre tanítani.

Az indítványból annyi lett, hogy a tanács egy vegyesbizottságnak adta a témát véleményezésre. 1927. november 11-én össze is ült a köpködési bizottság, és megállapította, hogy bármennyire jó ötlet a nyilvános köpőcsésze, a vízöblítés megoldhatatlan, és a tárgy esztétikailag sem lenne az igazi. Viszont Pálfy József alpolgármester bejelentette, hogy elkészül a tüdővész elleni szabályrendelet, és ennek része lesz az utcai köpködés tilalma.

Statáriális bírságolás az utcán köpködés miatt. Délmagyarország 1927. november 12.

Éljen a köpködés polgárjoga!

Ez azonban fél évvel később sem került közgyűlés elé, hanem egy újabb vegyesbizottság foglalkozott vele. Ezen az újabb ülésen tört ki a demokrácia történetében még ma sem rangja szerint értékelt vita a köpködés jogának védelmezői és dr. Regdon között. 

A legnagyobb vita a köpködési szabadság tervezett korlátozása miatt keletkezett. A bizottság tagjainak nagy része úgy védelmezte a köpködés jogát, mintha az hozzátartozna a független polgár privilégiumaihoz.

A bizottság végül azt fogadta el, hogy „a közönség üdülésére szolgáló sétányokon általában, a köztereken és az utcákon a gyalogjárdára tilos a köpködés". A Délmagyarország hozzátette, hogy ezzel a Széchenyi téri városi bérház (ma: polgármesteri hivatal) előtt is megszűnik a „Köpködő kaszinó".

Kernyi István fotója 1924-ből a Széchenyi téri piaci életről. Móra Ferenc Múzeum fotógyűjtemény.

De mi is az a Köpködő?

A Köpködő mint helyszín ma már magyarázatra szorul. Szabó László Szeged halála és feltámadása című sorozatában így írt róla a Délmagyarországban:

A városháza előtt jókora térség volt már a Széchenyi-tér megteremtése előtt is. Aki csak "ráért", azaz akinek nem volt munkája, az itt sereglett össze minden délelőtt s itt pipázgatva megbeszélte az ügyeket és szidta a közállapotokat. Akinek emberi munkaerőre volt szüksége, annak csak a városháza elé kellett mennie, - talál ott napszámost, favágót, kubikost, faragót, barkácsolót, kőművest, amennyit csak akart. A városháza déli oldalán volt a lacikonyha, ahol egész nap sült a kolbász, hurka, pecsenye a szegénység számára. A mai kor kifejezéseivel élve, azt kellene mondanunk, hogy ez volt a "munkásbörze"; de akkoriban a sok pipás ember miatt csak úgy hívták, hogy "Köpködő".

A Köpködő: Szeged második közgyűlése. Szeged 1925. március 19.

A Köpködőt a Szeged hasábjain 1925-ben búcsúztatták el a Széchenyi térről. A lap szerint a városi tanács azt elégelte meg, hogy a munkakeresők esőben nem mentek haza, hanem behúzódtak a hivatal kapuja alá, sőt felmentek a felújított épület emeletére is – ahol pedig úgy viselkedtek, mintha az utcán lennének. Emiatt mondták ki, hogy a munkakeresők gyülekezzenek inkább a Rudolf téren, ahol amúgy is piac volt (ma Roosevelt tér), bár az átköltözés még hosszú időbe telt.

Ha nem volt úri cipő, mehetett a járdára is

Móra Ferenc: Valódi kecskebékákat köpnek. Délmagyarország 1929. május 29.

A Köpködő tehát elkerült a Széchenyi térről. De nem szűnt meg, hanem újranyílt – hol másutt? – a múzeum-kultúrpalota előtt. Cikkünk legnagyobb szerencséjére, mert Móra Ferenc múzeumigazgatónál hitelesebben senki sem rajzolhatta volna meg a szegedi köpködés képeslapját:

Ezeknek [a köpködőknek] a standja valamikor a bérház előtt volt, de idővel rájöttek, hogy nem odavalók, mert ott nagyon szem előtt vannak. Tologatták őket ide-oda, végre beosztották őket a kultúrpalota elé. Végre valahol köpködni is kell, s ezt a helyet az Isten is erre a célra teremtette. Látszik, hogy a piaccal a néprajzi egyedek is nagyon meg vannak elégedve s nem kívánkoznak innen sehová. Hivatásukat sehol még ilyen lendülettel nem gyakorolták. Valódi kecskebékákat köpnek, természetesen a gyalogjáróra, mert nem mindig halad el előttük úri cipő, amire népies produktumaikat applikálják. Pár nap óta a szép nem is erősen képviselve van köztük, ennélfogva most már nemcsak köpködnek, hanem trágárkodnak is. Ebben nem szorulnak továbbképzésre, hanem jó lenne valami idegen nyelvű tanfolyamot is rendezni neki, hogy a külföldről idecsavargó tudósok ne csak az etnográfiai, hanem az etnológiai gyönyört is élvezhessék.

(Móra Ferenc - Pro domo, 1929)

Piacozás a Rudolf téren 1930-ban. Liebmann Béla fotója. Móra Ferenc Múzeum fotógyűjtemény.