A beszéd: szeretet, a mondat: kaland – Békési Imre nyelvészre emlékezünk

Amikor Békési Imre nyelvészt, 1987-ben először választották a Juhász Gyula tanárképző főigazgatójának, azt mondta első tanévnyitóján: „Azért idézem Madách Imrét, József Attilát, mert olyannak szeretném látni önöket, akiknek emberhez méltó gondja van. Értelmiséginek, aki, mert tanult, tud, s mert ez a dolga, láttat, azzal a hittel, hogy a körből ki lehet törni.„ Évnyitón ritkán van taps; őt megtapsolták.

A beszéd: szeretet (annó 1990)

1990 áprilisában az általa vezetett tanárképző főiskolán rendezték meg a pedagógusjelöltek Kazinczyról elnevezett Szép magyar beszéd versenyének országos döntőjét. A zsűrielnök az akkor Németországban élő, Petőfi S. János nemzetközi hírű nyelvész volt, a díszvendég pedig Kányádi Sándor költő. A beszéd: szeretet – így szólt a Délmagyarország tudósításának címe. Az ember szíve belefájdul, hogy milyen reményekkel indult neki a magyar értelmiség az új korszaknak. Az eseményről tudósító Darvasi László Pilinszky János mondatát ragadta ki, ami akár Békési Imre egész életművét jellemezhetné: „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere...”

A Kazinczy-versennyel egy időben indította el Petőfi S. János és Békési Imre a nyelvészeti tanszék műhelyt és iskolát teremtő Szemiotikai szövegtan című sorozatát (20 kötete jelent meg). A Délmagyarországban ez alkalomból interjút lehetett olvasni Petőfi S. Jánossal. (Az interjú szerzője, Vass László pedig rövidesen a tanárképző magyar nyelvészeti tanszékén folyó szövegtani kutatás és pedagógus továbbképzési program egyik motorja lett). Békési kutatói igényeit jellemezte, hogy az általa vezetett főiskolai tanszéken az 1990-es években három egyetemi tanári fokozatú nyelvész is dolgozott. Bár nemzetközi színvonalú szövegelméleti kutatóműhelyt vezetett, eközben falvak tantestületében éppúgy tartott előadást, mint az akadémián. Olyanok is tisztelték, akik a szövegelméletről nem is hallottak. A szó legkomolyabb értelmében értelmiségi volt. Türelmes hivatástudata pedagógusjelöltek százaiban erősítette a reményt, hogy szakmájuk szabad értelmiségi hivatás lesz.

Amit adtak, Klézse is kapta (annó 1994)

1990. május 16-án a Délmagyarország Békési Imre és a tanárképző egyik főművéről, a Juhász Gyula Alapítvány aláírásáról tudósított. Az alapítvány nem úgy született, hogy az állam előbb pénzt utalt, hanem Békésiék személyes kapcsolataikon keresztül szegedi vállalkozásoktól gründolták össze. A kolozsvári származású szegedi matematikus professzor, Szőkefalvi-Nagy Béla a Szegedért Alapítványnál elnyert fődíjának felét erre a célra adományozta. Az alapítvány ösztöndíjat nyújtott a főiskolán 1990-től tanuló határon túli magyar tanárjelölteknek. Az alakuló szervezet kuratóriumában Békési Imre (elnök), Geréby József, Popovicsné Palócz Mária, Szőkefalvi-Nagy Béla és Tóth Károly (ügyvezető) szerepelt, tiszteletbeli elnöke pedig Sütő András volt. (Az alakuló ülésen készültek Nagy László fotóriporter e cikkben látható képei.)

Amit nekem adtak, Klézse is kapta – mondta a Délmagyarországnak ifj. Csicsó Antal csángó tanár, amikor 4 évvel később az első határon túli hallgatók végeztek. A klézsei tanárjelölt hazatérve a csángómagyar egyesület elnöke lett, és az első csángó magyar olvasókönyv szerzője; érdemes elolvasni a főiskola utáni életútját. Békési Imre pedig így nyilatkozott a Délmagyarországnak: „Hiszünk a kultúra egyetemes értékében, amelyről nem gondolkodhat másként egy értelmiségi csak azért, mert szlovák, vagy ukrán, román, vagy magyar. Ha mégis, azzal saját nemzetének is kárt okoz.” Majdnem 15 évvel voltunk az európai uniós csatlakozás előtt.

A csendes választás (annó 1995)

Amikor Békési Imre első főiskolai főigazgatói mandátuma 1990-ben lejárt, egy „kissé zajos kampányban” 6 rangos jelölt versengett a tisztségért. Öt évvel később „egy csendes választáson” ő volt az egyetlen jelölt. Mindenki tudta, miért: az 1995-97-es válságidőszak forrásmegvonással és leépítésekkel fenyegetett, félő volt, hogy a tanárképzés a szegedi felsőoktatási integráció kárvallottja lesz. Békési Imre a főiskolai oktatók „kifejezett kérésére” vállalta. „Azért lehettem egyetlen jelölt, mert a kollégák ismernek és nekem elhiszik, hogy csak a legelkerülhetetlenebb kényszerlépéseket teszem meg. Biztosan rengeteg gondunk lesz, és biztosan nem mindenki ért majd meg, de a kollégák azt mondják, nekem elhiszik, ha valami elkerülhetetlen.”

Elhitték, és a főiskolán kevés álláshely szűnt meg. Erről később Békési így mesélt: „Ez volt az életemnek a legnehezebb éve; költségvetésünkből több mint 40 millió forintot vontak el. A helyzet azért volt képtelenül nehéz, mert nem értettük, és ma sem értjük, ilyen csekély költségvetési megtakarításért miért okoznak súlyos gondokat a felsőoktatásnak.” Vezetői döntései morális döntések voltak, és ezeket beleérzéssel, világos értékekkel, ellenségkép és klikkesedés nélkül tudta képviselni – éppen úgy, ahogyan egy tanártól várjuk.

A mondat: kaland (annó 1996)

A mondat él, egy bővített mondat kaland, egy körmondat pedig már izgalmas kommunikációs odüsszeia – írtuk Békési professzor 1996-os Déri-díjának szóló interjúnk elé, mert hitvallása a nyelv kutatásáról egy író hitvallására hasonlított. Jóleső megtiszteltetés volt, hogy a kurta cím később egy Békési Imre tiszteletére kiadott tanulmánykötet címe is lett. „Kommunikációs tanfolyamok szemfülesebb vezetői már tanítanak olyan érvelési-cáfolási stratégiákat, amelyeket különféle szövegelméleti kutatások dolgoztak ki„ – hívta fel a figyelmet 1996 őszén, és sajnos eszünkbe sem jutott visszakérdezni, hogy mi lesz még ebből!

Tíz évvel később azt is megtudtuk tőle, hogy átlát az újságírói nyelven: hallgatóival az újságműfajok nyelvét elemzik. „Alig elképzelhető olyan írás, amelynek értelmezését a szövegkörnyezet meg ne tudná változtatni” – mondta jövőtlátóan. „Az újságműfajok elemzése közben nemcsak újságírót, hanem olvasót is képezünk”- jegyezte meg Dombai Tünde cikkében.

Az otthonos nyelv (annó 2004)

A Délmagyarország őt mint a Magyar Nyelvtudományi Társaság szegedi csoportjának elnökét kérdezte, amikor az európai uniós csatlakozás idején téma lett: az angol szavak térhódítása közepette mi lesz a magyar nyelv jövője. – A nyelv a valóság megértésére, megragadására szolgál – így Békési Imre. – Amíg a magyar nyelv alkalmas a valóság pontos kifejezésére, addig használják. Itt az iskola, és az iskola mögött álló szakemberek, a nyelvészek felelőssége, vigyázni kell, hogy magyar nyelven is minél „hozzáférhetőbb”, otthonosabb maradjon a változó világ az új nemzedékek számára„. Békési Imrének nem az „otthonosan” használt angol szavakkal volt baja, hanem a gyermekirodalmi hevenyészett műfordítások tükörfordításaival, magyartalan mondatszerkezeteivel, amelyektől „elvész a nyelv eredeti dallama, ritmusa”.

Nincs harmadik fényképész (annó 1998)

– Nem vagyok egy korszerű figura – vallotta szelíd öniróniával következő, 1998-as interjújában Keczer Gabriellának. „1956-ban mi kötelességérzetből maradtunk itthon, ma már a tehetségesebbeket, szerencséjükre, a Széchenyi Professzori Ösztöndíjjal jutalmazzák, ugyanezért.” „Mi lettünk az első békeviselt korosztály”.

És, hadd álljon itt a békeviselt Békési Imre egy tanári története is, amiből ma is tanulni lehet.

„Volt olyan tanárunk, történelemtanár, aki eltökélten nem tanított [az 1950-es években]. Nem volt hajlandó azt a történelmet tanítani. Félkor jött be az órájára, negyedórát feleltetett a könyvből – közben bámult ki az ablakon -, feladta a következő öt oldalt, és kiment a teremből. 1953 nyarán ő volt a felügyelő tanárunk, amikor is Kalocsa határában mint vasútépítő kubikosok a visszatartott bérünk miatt a második szombaton leadtuk az ásót, lapátot, talicskát. „Parancsoljon rájuk, hogy hétfőn itt legyenek!„ – üvöltött tanárunkra egy gyorsan előkerült fegyveres a barakkban, ahová behajtottak bennünket. Tanárunk, ahogyan az osztályteremben annyiszor láttuk, itt is csak szó nélkül nézett ki az ablakon. Aztán megszólalt: „Ha megkapják a teljes bérüket, akkor itt lesznek.” „Imperialista bérenc, gyújtogató, háborús uszító, Tito láncos kutyája, ezért még számolunk!„ Az ellopott bérünket azonban nyilván már szétosztották maguk között, így ez a tanárunk az iskolában érte meg a nyugdíjat.”

Arra a komisz jelenségre viszont, hogy az idő mind csak telik, Békési Imrének sem volt szemiotikai megoldása.

„Egy évvel ezelőtt vízumképre volt szükségem. Beléptem egy üzletbe, ahol percek alatt elkészült, néztem: de hiszen ez egy öregúr. Én volnék az? Ráragasztottam a lapra, elküldtem, elfelejtettem. A napokban megint fénykép kell, megyek is, de tudatosan egy másik fényképészhez. Elkészül, nézem: ez itt valóban egy öregúr, semmi kétség. Harmadik fényképész még csak akadna Szegeden, olyan azonban, aki azt a hajdani fiatalembert lencsevégre tudná kapni, aligha.”

Békési Imre nyelvész professzor 2021. április 4-én hunyt el 85 évesen.