Kendrusz Attila, a sokoldalú szegedi zsidó vallási vezető

– A vallási elköteleződés családi örökség volt az életében? 

– Kiskundorozsmán nevelkedtem, nem születtem vallásos családba. Nyolcadikos voltam, amikor megtudtam, hogy zsidó felmenőim vannak. Gyerekkoromtól kezdve éreztem, hogy azok a folyamatok, amelyek a lelkemben zajlottak, valahogy nem igazán fértek össze azokkal, amelyek a külvilágban történtek. Azt éreztem, hogy va­lami hiányzik. 16 éves koromban az egyik ismerősöm lánya nem tudott elmenni egy Boban Markovic-koncertre, ami a Szegedi Nemzeti Színházban volt. Felajánlotta nekem a jegyét, és örömmel elfogadtam. Az előzenekar a Frank London’s Klezmer Brass Allstars volt, akik jiddis tánczenét játszottak. Ahogy meghallottam azokat a zenéket, valami elindult bennem. Valahogy ismerősök voltak a dallamok. Tu­­lajdonképpen a zene ösztönzött arra, hogy elkezdjek elmélyedni a zsidó vallásban. 

– Hogyan lett önből vallási vezető? 

– Érettségi után elmentem a Kőbányai Zenei Stúdióba trombita szakra. Az Örökkévaló már akkor gondoskodott rólam, ugyanis úgy mentem oda, hogy se a tandíjam nem volt kifizetve, se szállásom nem volt. De adtak munkát az iskolában, így le tudtam dolgozni a tandíjamat. Másodévben azonban a fogtorlódásom miatt műtétek sorozata következett. A trombitálást szüneteltetnem kellett, nem tudtam játszani. Lelkileg nagyon megviselt. Hazajöttem Szegedre, és az alatt az egy év alatt sok mindent átértékeltem az életemben. Zsinagógába jártam, és sokat tanultam. Majd visszamentem Bu­­dapestre, ahol a Tescóban kaptam állást éjszakai műszakban, mert szégyelltem volna, ha a szüle­­im támogatnak, vagy próbálnak meg tá­­mogatni, ekkor édesanyám már rokkantnyugdíjas volt. Este dolgoztam, nappal pedig egyetemre jártam. Rögtön műszak után mentem is órákra. Ugyanis a Bethlen téri zsinagógába jártam imádkozni, ahol egyik alkalommal megkérdezett Breuer Péter, hogy lenne-e kedvem egyetemre menni. Azonnal igent mondtam, és jelentkeztem az Országos Rabbiképzőbe liturgiatörténeti előadó és kántor szakra. Majd a Bethlen téri zsinagógában dolgoztam, ezek után a Dózsa György úti zsinagógában voltam előimádkozó és gábe. 2019-ben jelentkeztem rabbi szakra, ahol Radnóti Zoltán főrabbi lett a mentorom. Még abban az évben hívtak Szegedre vallási vezetőnek. 

– A zenei vénát kitől örökölte? 

– Édesanyám vezető óvónő volt Szegeden, gyönyörű hangja van, énekelt a Vaszy-kórusban és a MÁV-kórusban is. Vadászkürt­órákra jártam, aztán trombitál­­ni kezdtem Frontó Pál és Blumen­schein Gábor tanítványaként. A zene lélekmentő életérzés számomra. Tagja voltam többek között az NSZK zenekarnak, amely a rendszerváltás után Szeged első ska formációja volt, a Stetl együttesnek, ahol zsidó punk-rockot játszottunk, big bandekben, a Sabbath Song klezmeregyüttesben, a Dohány utcai zsinagógában is zenéltem. Szegeden alapító tagja vagyok a Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekarnak és az Univer­sitas Szimfonikus Zenekarnak. A fellépések fiatal korom óta szerves részei az életemnek. Persze más vallásosként zenésznek lenni, hiszen bizonyos szabályoknak meg kell felelni. Szombaton például nem koncertezem, ahogy karácsonyi koncerten sem lépek fel. 

– Tudomásom szerint a zene mellett a sport is része a mindennapjainak. 

– Amikor elkezdtem vallásos életet élni, szombatot tartani, zsinagógába járni, akkoriban a Magyar Gárda még erőteljesen masírozott az utcákon. Nem egy ismerősömet támadták meg a Dohány utca környékén. Ezért megkerestem Budapesten Szigeti Gyuri bácsit azzal, hogy szeretnék bokszedzéseken részt venni. Néhány héttel a kezdés után már sajnos a gyakorlatban is rákényszerültem, hogy alkalmazzam a tanultakat. Összesen öt alkalommal támadtak meg. Heti háromszor-négyszer jártam edzésre, azóta is rendszeresen edzek. 

– Hogyan fér össze a lövészet és a vallási vezetői tevékenység? 

– Ez nem az élet kioltásáról szól. Természetesen sem állatra, sem emberre nem célzok, csak lőlapra. Még gyermekkoromban édesapám tanított először légpuskával lőni, nagyon szerette a célba lövést. Az ökölvívással egy időben kezdtem újra, nagyon jó módszer a feszültség levezetésére. A zenéhez hasonlóan megtanít koncentrálni, és kikapcsol. A világ megszűnik, az ember a testére, a levegővételre figyel. 

– Tudomásom szerint a zsidó vallásban éppen annyi törvény van, amennyi a gránátalma magjainak száma. Hogyan lehetséges manapság ennyi szabályt betartani? 

– Pontosan 613 törvény van, de ezek jelentős része a szentélybeli áldozatokra, a papi törzsre vonatkozik. Ha teljesen ortodox módon él az ember, akkor, ha 180-200 micvát meg tud tartani, már nagyon ügyes. Kétségtelenül nagy kihívás napjainkban, már akkor is, ha csak az étkezéseket tekintjük. Vidéken ugyanis nincsenek kóser éttermek, mi csak házi kosztot eszünk. Hangsúlyoznám, vallási vezetőként nem az a dolgom, hogy pálcát törjek bárkinek a feje felett. A fontos, hogy együtt legyen a közösség. 

– Mi a zsinórmérték vallási vezetői te­vékenysége során? 

– Nehezen vállaltam ezt a feladatot, ugyanis nagy lelki teherrel jár. Meg kellett tanulnom, hogy nem tudok kivétel nélkül mindenkinek jót tenni. A legfőbb feladatomnak vallási vezetőként a közösség szolgálatát tekintem. Hogy mindenki lelkével foglalkozzak. Hogy eljussak a körzetemben oda is, ahol akár csak egy zsidó is él. Szegeden körülbelül 150-200 zsidó van, és ebbe beleszámoltam azokat is, akik egyáltalán nem járnak zsinagógába. Őket is igyekszem rendszeresen látogatni, bár a Covid alatt nem sikerült személyesen találkoznunk mindenkivel, ezt most nyáron igyekszem pótolni. A holokauszt az itteni közösséget megfelezte, utána jött 1956, ami a felének a felét is eltüntette. Akik itt maradtak és a kommunizmusban nőttek fel, takargatni kényszerültek a vallásukat, féltek felvállalni zsidóságukat. Ez a félelem erős bélyeget hagyott az idősebb generáció lelkében, máig érezhető hatása. A fiatalok ezzel szemben már félelem nélkül élik meg vallásukat, büszkén vállalják. Ez óriási generációs különbség, nehéz egyszerre megszólítani és elérni a másodgenerációs traumákat átélt időseket és az ezekről már csak a könyvekben olvasott fiatalokat. Ez a legnagyobb kihívás számomra vallási vezetőként.