Downton Abbey: Egy új korszak - Bonbon a szemnek, semmi az észnek

A Downton Abbey eredetileg egy háromévados sorozatnak készült, aztán világszerte olyan elképesztő nézettségi számokat produkált, hogy további kétévadnyi cselekményt hozzáírtak a sztorihoz. Immár több mint egy évtizede tart a diadalmenet, hála annak, hogy 2019-ben mozikba került a sorozat nagyjátékfilm-változata, most pedig annak örülhetünk, hogy a mozis verzió is kapott egy folytatást. A Downton Abbey: Egy új korszak rendezői székébe az a Simon Curtis került, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a nagyszerű Viszlát, Christo­pher Robin! vagy a többszörös díjnyertes Egy hét Marilynnel. Olyan ember kezébe került te­­hát a produkció, aki otthonosan mozog a karakterdrámák világában. Kérdés, sikerült-e egyszerre tucatnyi karaktert mozgatnia úgy, hogy a film ne váljon követhetetlenné és/vagy felszínessé. 

A rövid válaszom az, hogy igen, sikerült. Sőt szerintem job­­ban is, mint az első rész ké­szítőinek, jóllehet Curtis filmje pont azért tűnik működőképesebbnek elődjénél, mert az első részben – és az eredeti, többévados sorozatban – már megalapozták a karakterek egymás közötti viszonyát. 
A követhetőségen sokat se­­gít, hogy bár nem kevés a szereplő, maga a sztori faék egyszerűségű. Két fő szála van: hercehurca egy örökség körül, valamint egy filmforgatás a kastélyban. A hercehurca Franciaországban játszódik, hamisítatlan mediterrán környezetben, a tengerpart festői közelében. A filmforgatás a Downton Abbey-ben zajlik, és bizony egyáltalán nem zök­­kenőmentesen. Ez utóbbi szál jóféle humort csillogtat, ráadásul bepillantást enged abba az időszakba, amikor a némafilmek sztárjainak máról holnapra át kellett képezniük magukat a hangosfilm megjelenése miatt. Aki szeret elmerülni a filmkészítés, illetve a filmtörténet világában (mint például én magam), annak kü­­lönösen tetszhetnek ezek a jelenetek. Curtis rendezése azért is hatékony, mert a családi tabló ábrázolása közben épp addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Azaz meg sem próbál az emberi lélek mélységeibe hatolni, megelégszik az emberi kapcsolatok felszínes ábrázolásával. Tisztában van azzal, hogy ami a Downton Abbey-nek többévados so­­rozatként sikerült, az nem feltétlenül sikerülhet két órában elmesélve. A film inkább a könnyed hangvételre helyezi a hangsúlyt, a tájakra, az igényes kosztümökre és díszletekre. A szemnek adogatja a bonbont, nem az elmének. A kikapcsolódást szolgálja, és mindezt meglehetősen minőségi módon teszi. Van egy gyermeki bája a filmnek, és jó látni, hogy az alkotók mennyire ismerik saját művüket, hiszen ez a báj végig érezhető a játékidő egészén. Persze az emberi dráma sem marad el, de még azt is képes a film finom (vagy stílszerűen: angolos) eleganciával előadni. Nem ráz meg a Downton Abbey, legfeljebb meghat. 

Győztes csapaton ne változ­tass, ezért hát a szereplők mindegyike már jól ismert a so­­rozatból és az első részből egyaránt. Maggie Smith most is csodás, akárcsak Michelle Dockery, Hugh Bonneville, Imelda Staunton vagy Sophie McShera. Az új karakterek is tovább erősítik a produkciót, a rendező szemlátomást mindenkinek megtalálta a helyét. Semmi extra, a film épp csak azt teljesíti, amit ígér, illetve ami elvárható egy kosztümös családi melodrámától. A nyári hőség elé tökéletes választás az új Downton Abbey.