Az utolsó tápai furfangos

Ifj. Lele József (1938–2013) számára a legnagyobb kaland az lett, hogy Tápén élte le életét. Ő aztán elmondhatja, mekkorát tud az ember sorsa fordulni anélkül is, hogy otthagyja szülőfaluját. Tápé egyik legnépesebb családjában született; életük, akár az egész falué, a mindennapokban alig változó hagyományok medrében folyt. Ifj. Lele József szavaival „Tápé abban az időben szent és sérthetetlen tiszta archaizmusában élt”. Gyerekkorában talán ugyanolyan gyékényszatyorban vitte iskolába a palatáblát, mint egykor édesapja, akit szintén Lele Józsefnek hívtak. Nyolc osztály után, mivel a család kuláknak számított és továbbtanulásra nem láttak esélyt, a Pick szalámigyárba került hentes és mészáros tanoncnak, ugyanoda, ahol édesapja ugyanabban a szakmában dolgozott. 

Az „ifjabb” Lele is itt lett belőle: a gyárban megelégelték, hogy Lele Józsefet a portához kérve mindig ketten jelentkeznek. Édesapjára az „idősebb” jelzőt akasztották, de hiába, ő 50 évesen még sehogy sem akart „idősebb” lenni – legyen inkább fia az ifjabb. Ifj. Lele József a huszonegynéhány évesen kapott „ifjú” címét idősödve is viselte, és néprajzkutatóként majd ez lett a védjegye. 

Tápénak szánta kincseit 

Ennyi mesélnivaló a világról akár elég is lehetett volna az unokáknak. Ifj. Lele Józsefről azonban 1968-ban, 30 évesen kiderült, hogy gyógyíthatatlan farkasvaksága és csőlátása miatt nem dolgozhat tovább hentesként. Éles késekkel, sebesen kellett szabdalni, rokkantnyugdíjazták; más szakmához pedig nem értett. Ekkor életét eldöntő fordulat következett. Bálint Sándor néprajztudós, egyetemi tanár arra biztatta őt, hogy kezdje el összegyűjteni a tápai népélet tárgyait. „Sors­szerű pillanat volt” – mondja ifj. Lele József fia, dr. Lele József. „Sándor bácsi közelsége döntő hatással volt arra, hogy Apu hatalmas energiával vetette bele magát a gyűjtésbe. Szinte kezdettől kialakult a víziója is, hogy falumúzeumot fog csinálni.” 

A gyűjtés időszaka éppen egybeesett a legifjabb Lele József, ma már 59 éves cégvezető gyermekkorával. Ő lett rossz látású édesapja szeme, örömmel ment a padlásra, a kukoricagóréba, régiségeket felfedezni. „Amikor Apu gyűjteni kezdett, a tárgyak jó része félig még használatban volt: éppen csak felkerült a padlásra, éppen csak kikerült a góréba. Egyszerre volt könnyű gyűjtenie, mert még nem vesztek el a tárgyak, és nehéz is, mert nem mindenki értette a faluban, hogy miért is gyűjti ezeket az ócskaságokat. Be kellett járnia az utat az »ócskás Lele Jóskától« a néprajzkutatóig.” 

Ifj. Lele József így emlékezett a gyűjteményalapításra a Délmagyarország 1972. augusztus 6-ai számában: „Ócskás lettél – mondogatták akkoriban gúnyolódva. Előfordult olyan eset is, hogy becsapták az orrom előtt az ajtót. Apám is haragudott érte, addig, amíg nem látta együtt, készen a gyűjteményt. Anyám viszont mindig rajongott az ilyen dolgokért. Nem kis fáradságba és utánajárásba került, amíg összegyűlt a kis házimúzeum. A szomszéd Bence Pali bácsi itt ült kint az utcán, s az ablakon keresztül diktálta, hogyan csinálták a régi tápaiak a kemencét, a szoba földjét, hogyan vesszőzzem, sarazzam én is hasonló módon a kemencét, hogyan tapossam bele a három napig száradt füvet a ház földjébe, hogyan simítsam el.” 

Tápén ennek is megvan a maga története. Ma már legfiatalabb unokája, Lele Orsolya az SZTE néprajz szakán szakdolgozatot ír ifj. Lele József magángyűjteményének létrehozásáról, a kezdeti gyűjtéstől a múzeumnak megálmodott ház megépítésén át a gyűjtemény hivatalos megnyitásáig. „Foglalkoztat – mondja Lele Orsolya –, miként változott a falubeliek véleménye nagyapámról azáltal, hogy lelkes gyűjtőből szeretett faluja ismert néprajzkutatója lett”. Az 1970-es évek elején ugyanis divat volt a fővárosból Tápéra járni, hogy a népélet régiségeit vásárolják. A faluban ebből arra következtettek, hogy „Lele Jóska sem akar mást”, csak üzletet csinálni. Ő azonban Tápénak szánta kincseit, fel sem merült benne, hogy gyűjteményébe vagy előadásaira belépőjegyet szedjen. A Vártó utcában látható, 6500 tárgyat tartalmazó néprajzi anyag azóta is ingyenesen, bejelentkezéssel látogatható (ismertetése a tapegyujtemeny.hu oldalon elérhető). 

Csodaország a raktárban

Elhivatottságát látva 1970-ben ifj. Lele Józsefet Bálint Sándor ajánlására Trogmayer Ottó felvette raktárkezelőnek a Móra Ferenc Múzeum néprajzi gyűjteményébe. „Úgy élte meg, mintha bekerült volna a csodaországba” – emlékezik fia. „Abban az időben a néprajzi raktárat újra kellett leltározni és rendezni: neki ez volt a legnagyobb tanulóiskola. Maga is sok mindent ismert már, hiszen a népi hagyomány világából érkezett, itt azonban gyorsan Juhász Antal néprajzkutató segítője lett, együtt járták a tanyavilágot. Innentől tudatosan, autodidakta módon képezte magát” – mondja édesapjáról dr. Lele József. 

1971-ben jelent meg „Tápé története és néprajza” címmel a falu monográfiája, amely még a színvonalas falumonográfiák közül is kiemelkedett. A „múzeumi raktáros” neve olyan szerzők között áll tartalomjegyzékében, mint Bálint Sándor, Ilia Mihály, Juhász Antal, Andrásfalvy Bertalan vagy Martin György. A következő években Bálint Sándor hatására a tápai szakrális hagyományokat kutatta. Hat önálló könyvet írt és számos publikációja mellett népfőiskolák, egyesületek, művelődési házak népszerű előadója lett. Az ópusztaszeri szabadtéri múzeumban az ő nevéhez fűződik a szatócsbolt, a tűzoltószertár kialakítása, valamint a pékműhely berendezése. 1989-től Trogmayer Ottó felkérésére a múzeumban található Bálint Sándor hagyaték gondozója lett, 1999-ben életművéért Tömörkény-díjban részesült. A széles közönség a szegedi körzeti tévé Naptár című rendszeres 5 perces műsorából ismerte meg, melyben Gellérfy László kérdezte az időszerű néphagyományokról. 

Ifj. Lele József, a mindig istenes ember, aki kerülte a káromkodást és Bálint Sándorhoz hasonlóan „édös lelkömnek, kedves bátyámnak” szólította a nőket és férfiakat, magával ragadó előadó volt. Fia meséli, hogy a gyűjteményt látogató külföldieknek fél óra után már népdalokat énekelt, amikor pedig kimentek az utcára, kipróbáltatta a brazil és japán turistákkal a dél-alföldi táncokat. Kiválóan táncolt, fiatal korában alapító tagja volt az ÉDOSZ, a későbbi Szeged Táncegyüttesnek, 1959-ben a tánckarban szerepelt a Dóm téren újrainduló szabadtéri előadásain. A Móra Ferenc Múzeumban is ő volt a mókamester, az ünnepségeken harmonikázott, zongorázott, énekelt; amikor elbúcsúztatták, a kollégáktól kapott díszvázán ez a szöveg állt: Az utolsó tápai furfangosnak. 

A kilencedik gyerök 

A Lelék családi emlékezete szerint a fiatal Bálint Sándor ifj. Lele József szüleinek lakodalmán járt először Tápén. A történetről ifj. Lele a Délmagyarországban is írt 1986. május 17-én. Eszerint Bálint Sándor a tanítóképzőben figyelt fel az anyai nagybácsi, ugyancsak Lele József dolgozatára, majd azt kérte, szeretne részt venni egy tápai lagzin. Ez a lagzi 1934 májusában ifj. Lele József szüleinek lakodalma volt. Bálint Sándor és édesanyja örömmel fogadták el a meghívást. „Minden apró mozzanatot följegyzett, sorra véve a levestészta gyúrást, az ajándékozást, egyszóval mindazokat, amiket kérdéseire elmondtak atyámfiai. Jegyzeteléseit csak addig szakította félbe, amíg kikérésre eljárta a sortáncot. Anyám nővére, Manci néném kérette ki, mely kikérésnek Bálint Sándor örömmel tett eleget. Mivel táncolni nem tudott, alaposan letaposta nagynéném hímzett fejű papucsát. Néhány lépés után megköszönte, hogy kikérték és ismét az öregek közé húzódott: kérdezett, írt, amíg a noteszlapok meg nem teltek” – így írt róla ifj. Lele József. 

Bálint Sándor rendszeres látogatója maradt Tápénak és a Leléknek. Mély és őszinte hite, mindig segítő lelki alkata összetalálkozott a tápai „tiszta archaikus” világgal. Kapcsolata a Lele családdal egyre mélyebb lett, idővel „a kilencedik gyeröknek” mondta magát. „Ez azt jelentette – emlékezett cikkében ifj. Lele József –, hogy édesanyámék kilencen voltak testvérek, de Mihályka kisgyermek korában meghalt. Amikor Bálint Sándor édesanyja elhalt, akkor Sándor bácsi kijött a családhoz és kérte, fogadják őt be édöstestvérnek, s Mihályka helyett lehessen ő a családban a kilencedik testvér”. 

Egy tanúságtétel 

Az egyetemi tudós ember, a sokra becsült értelmiségi ragaszkodása a faluhoz megérintette ifj. Lele Józsefet. „Apu megértette, hogy ilyen egy hiteles tudós ember. Sándor bácsi belső ereje és személyes példája erősen hatott rá, szinte megváltoztatta őt. Amikor róla tartott előadást, annyira át tudott lényegülni, hogy olykor Bálint Sándor hanglejtését, kézmozdulatait, szófordulatait láttuk tőle viszont” – meséli fia. 

Ez a mély érintettség vezetett oda, hogy az atyai példakép 1980-as halála után néhány évvel ifj. Lele József Bálint Sándor boldoggá avatását kezdeményezte a szeged-csanádi egyházmegyénél. Hatvanévesen, Gyulay Endre megyés püspök biztatására ismét nagy energiákkal fogott egy tervhez. Évekig szervezte a Bálint Sándort érintő emlékezéseket, négy világtájjal levelezett és döntő szerepe volt abban, hogy a boldoggá avatás később elindult. 

Ha egy tanúságtétellel többre lenne szükség, ifj. Lele József életének sorsfordulata talán beillik Bálint Sándor hétköznapi csodatételei közé.