Zakar Péter a Csanádi egyházmegye regényes papjairól és 1848-49-es történetéről

A könyvét olvasva mindenekelőtt az lepett meg, hogy egy magyar egyházmegye életére mennyire közvetlen hatással volt a polgári átalakulás 1848 tavaszán. 

A Csanádi egyházmegye papsága örömmel fogadta a márciusi átalakulást, szinte azonnal elkezdték az egyházon belülre átültetni a pesti 12 pontot és az áprilisi törvényeket. Rögtön kezdeményezték a hivatalos magyar nyelvű levelezést a latin helyett. Követelték, hogy elöljáróikat szabadon választhassák, és az évenkénti országgyűlés mintájára évente zsinatot akartak tartani. Céljaik között volt a kötelező papi nőtlenség eltörlése. Jellemző, mennyire fontosnak tartották, hogy az oltárszolgálat kivételével a papok magyaros ruhát hordhassanak. Az ő szemükben ugyanis a reverenda a nemzettől való elzárkózásukat fejezte ki, a reverendaviselés azt jelentette, hogy nem tudnak eléggé beolvadni híveik közé. Sokan szakállt, bajuszt növesztettek, amit tiltottak az egyházi előírások. Ha megnézzük a Batthyány-kormány képét, látjuk, hogy a korabeli magyaros viselet a szakáll volt. Az osztrák hatóságok később be is tiltották a Kossuth-szakáll viselését. Egyszóval 1848 tavasza olyan mozgalomhoz vezetett, amely az egyház belső alkotmányos demokratikus átalakulását is sürgette. Ez a törekvés több egyházmegyében is erős volt, de közülük is kiemelkedett a Csanádi egyházmegye. 

A Csanádi egyházmegye 1848-49-ben Szegedtől Pancsováig, Kisjenőtől Orsováig terjedt, magába foglalta Csanád, Csongrád, Arad, Torontál, Temes, Krassó vármegyéket, továbbá az ú. n. határőrvidéket is. Területén 1.618.000 ember lakott, közülük 448 ezer lélek katolikus és több mint 1 millió ortodox volt. Plébániái többsége német vagy német-magyar lakosságú volt, de területén éltek bolgár, román, szlovák, francia és cseh katolikusok is. Az egyházmegye több mint 300 papja közül legtöbben a polgári átalakulás, majd a szabadságharc mellé álltak. Emiatt Duna-menti déli vidékeken is a felelős magyar kormány hűségén maradtak települések. Az egyházmegyét vezető kanonok, a püspök helyettese, pedig Temesvárról inkább Makóra szökött egy piaci szekéren, minthogy a császárhű katonai parancsnok túsza legyen.

Mit szóltak ehhez a status quo-ban többé-kevésbé érdekelt püspökök?

A csanádi püspök 1834 óta Lonovics József, rendkívül művelt, konzervatív beállítottságú főpap volt. Konzervatív, de azért jóban volt a liberális politikusokkal és Széchenyivel is, akivel együtt dolgozott a Tisza-szabályozáson. Konzervatív és konzervatív között is van különbség: Lonovics angolszász orientációjú volt, jelentős teológiai munkákat írt az angol türelemről, valláspolitikáról. 1848 nyarán belépett egy párizsi egyesületbe, amely a rabszolgaság ellen harcolt, itthon pedig az 1848-as antiszemita zavargások hírére május 20-án pásztorlevélben fordult a papságához és a zsidóság védelmére szólított fel. Ahogy a többi püspök, Lonovics József is próbálta rendre utasítani a reformokat követelő papokat. 1848 nyarán, amikor érezte, hogy forró a helyzet, megtiltotta, hogy zsinatot tartsanak, és halogató taktikába kezdett. Erre Pfeiffer József szentannai plébános körlevelet írt az espereseknek, hogy ha a püspök nem tart zsinatot, akkor nélküle találkozzanak Temesváron. Lonovics betiltotta ezt az összejövetelt, de mi sem jellemzőbb az egyházmegye helyzetére, hogy mégis megtartották. Minden egyházkerület választott két követet és megfogalmazták, amit szeretnének. Ezek az összegyűjtött reformkövetelések alkották az 1848. június 15-én elfogadott ún. csanádi pontokat. Mindössze két espereskerület volt, ahol nem támogatták, a többség mellé állt. Úgy voltak vele, ha a püspök csak arról akar tárgyalni, amit ő terjeszt elő, akkor inkább hazamennek. A püspök által kezdeményezett egyházmegyei tanácskozás 1848 szeptember végén ült össze, de a szerb fegyveres felkelés miatt néhány nap után fel is oszlott.

Hol van a gyökere annak, hogy ilyen egyöntetű volt a Csanádi egyházmegyei papság elköteleződése a polgári átalakulás iránt?

A reformkorban is volt olyan nemesi származású katolikus pap a Csanádi egyházmegyében, aki önként fizetett adót, noha nemesi származású volt. Temesváron a püspöki szemináriumban működött egy olvasó egyesület, amely főként magyar nyelvű irodalmi, művészeti és teológiai kérdésekkel foglalkozott és sok pap magyarosította a nevét. Egyik kedvencem az Újvidéken született kisbecskereki plébános, akit Stvertetzkynek hívtak, majd Szittyára magyarosította a nevét. Szittya János tagja volt az egyházmegyei reformokat előkészítő bizottságnak, és már 1848 október végén letartóztatták a forradalom melletti lelkesedése miatt.  Az egyházmegye vezetése valahogy kihozta a börtönből. Pár héttel később megint szövegelt a császár ellen, újra letartóztatták. Decemberben úgy engedték el, hogy aláíratták vele: soha nem fog politizálni. Át is helyezték Rékásra, kicserélték Adams Kristóf hasonlóan renitens plébánossal. 1849-ben már Vécsey tábornok megbízásából járta a Bánság német községeit, prédikált és felszólította a lakosokat, hogy segítsenek Temesvár bevételében. A szabadságharc után ezért harmadjára is börtönbe került. Olmützben együtt ült a már említett Pfeiffer Józseffel. 

Volt-e olyan fordulat, amely az egyházmegye papjait választás elé állította a császár és a függetlenség között?

Temesvár, az egyházmegye központja egyben katonai központ, a bánsági főhadparancsnokság székhelye is volt. Amikor az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum feloszlatta a magyar országgyűlést, teljesen új helyzet állt elő. A temesvári főhadparancsnok felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, és felszólította a területén lévő vármegyéket, valamint a Csanádi egyházmegyét, hogy az uralkodónak engedelmeskedjenek. Lonovics püspök eközben az országgyűlésben volt Pest-Budán. Az egyházmegyét irányító kanonokok távollétében is bátran viselkedtek. Visszaírtak, hogy a császári manifesztum egyrészt érvénytelen, mivel nincs rajta magyar miniszteri ellenjegyzés, másrészt a világi hatóság nem avatkozhat bele az egyház dolgába. Amikor pedig megfenyegették őket, hogy az udvar majd új egyházi vezetést nevez ki, Róka József, a püspök helyettese Oltványi Pál társaságában egy makói kofa szekerére pakolta az iratokat, és elmenekült Temesvárról Makóra. Innen kormányozta az egyházmegyét a forradalom bukásáig. 

Mennyire osztotta meg az egyházmegyét, hogy Temesváron és Makón is volt központja?

A császár iránt lojalitást mutató püspök, Lonovics József egy idő után rájött, hogy így nem lesz jó, mert ő ugyan hűséges, de az egyházmegyéje nem. Különösen azután vált ez kínossá, hogy a császári csapatok 1849 január elején elfoglalták a fővárost. A püspök onnan kezdte sürgetni, hogy Róka József költözzön vissza Temesvárra. E rendeletét a papság megfúrta; rábeszélték Lonovicsot, hogy vonja vissza. A püspök beleegyezett, hogy Temesváron is, Makón is legyen helyettese, később pedig már nem volt lehetősége a makói vikariátus felszámolására. Makón a Kossuthékhoz hű Róka József, távollétében Mihálovics József, Temesváron pedig a császárhű Fábry Ignác, majd Oltványi István volt a helynök. Lonovics kikötötte, hogy nem változtathatják meg egymás rendeleteit. Ők pedig, mivel kollégák voltak, összedolgoztak, megosztották a híreket a hadjáratról is. Ahogy a frontvonal alakult, hol egyiknek, hol a másiknak volt nagyobb területe. Világos után a makói vikariátus Temesvárra került vissza. A megtorlás során Róka Józsefet és Mihálovics Józsefet börtönbüntetésre ítélték, ők is Olmützben raboskodtak.

Milyen élete volt egy császárhű papnak 1848-ban? 

Nézzük Fábry Ignác esetét: ő császári érzelmű pap volt, ezért amikor az események neki nem tetsző irányba haladtak, 1848 augusztusában egészségére hivatkozva lemondott. A magyar alkotmányhoz lojálisabb Róka József lett a püspök helyettese. Amikor elterjedt, hogy a kalocsai érsekség területén a szerb felkelők papokat öltek meg, a bánsági papok Szegedre menekültek. Fábry ekkor megbeszélte a temesvári ortodox püspökkel, hogy a katolikus papok visszatérhetnek, a szerb felkelők nem fogják bántani őket. Fábry Szegedre indult, hogy értesítse a menekült papokat, de Makón, miután a város elöljáróival tárgyalt, a nép meg akarta lincselni. Letartóztatták, hogy ettől megmentsék. A vizsgálat során azonban császárpárti magatartása miatt rögtönítélő bíróság elé állították. Ez veszélyes jogi műfaj volt abban az időben. Fábry igen élesen kritizálta ezt a bíróságot, aminek végül is az életét köszönhette, mivel úgy döntöttek, hogy az ügye polgári bíróságra tartozik, amely pedig már nem tudta letárgyalni az ügyet, mert a szabadságharc véget ért. A megtorlás idején Fábry Ignác állítólag azért szervezett teadélutánokat Temesváron, hogy tarokkozás közben a hadbíróknál elérje a letartóztatott papok felmentését.

Milyen arányban támogatta a Csanádi egyházmegye papsága a függetlenséget?

A Csanádi egyházmegyében több mint 300 pap közül egy tucatnyi sincs, aki császárpárti érzelmű lett volna. A plébánosok között Szűcs Antal kisteleki plébános a legjobb császárhű példa, bár vele már káplánként bajok voltak. Indulatos, káromkodó ember volt, Kisteleken megostromolta miatta a nép a plébániát. Mint konzervatív pap 1848 tavaszán prédikációt mondott az áprilisi törvények ellen. Ezen a hívek annyira felháborodtak, hogy újra megostromolták a plébániát. Egy mise után bezárták, és közölték vele, hogy mehet, ahová akar. Szegedre menekült, a császári adminisztráció később rókusi plébánossá nevezte ki, de a szegediek rettenetesen utálták. Amikor 1860-ban visszaállították az alkotmányt, rendszeresen tüntettek a háza előtt és be is verték az ablakait. Az ő esete azonban kirívó, az egyházmegyei többség lelkesen támogatta a szabadságharcot, sőt, az egyházi törvények dacára sokan fegyvert fogtak vagy tábori lelkésznek álltak.

Milyen alkatú emberek voltak ezek a fegyverforgató papok?

Többnyire fiatalok voltak, reformpártiak és időnként volt egyházfegyelmi problémájuk is. Baross László például a temesi Billéden volt káplán. Megszállott kártyás volt, és mindig vesztett. Majdnem 3000 forint adósságot halmozott fel; akkoriban egy jó állásban lévő minisztériumi tisztviselő havi 500 forintot keresett. Már az adósok börtönével fenyegették, zár alá vették vagyonát, ő azonban visszaesett. Így 1848 júliusában levelet írt elöljáróinak, hogy Pesten beáll az önkéntesek közé, mert inkább hősi halált hal a hazáért, mintsem az adósok börtönébe kerüljön. Bányai álnéven szolgált, ezért a korábbi hadtörténeti irodalom nem is tudta azonosítani, és az egyházmegye sem tudta, hol lehet. Kifejezetten a harctérre kérte magát. Az 5. honvéd zászlóaljban szolgált őrmesterként, majd a 92. honvédzászlóaljban lett hadnagy. Baross Világos után visszatért Makóra nagybátyjához, de ott elcsípte az egyházmegye vezetése. Egyházi bíróság elé idézték a fegyverfogás miatt. Az egyházi büntetés azonban kegyes volt: egyhavi radnai zárdafogságba ment, ahol fizetnie kellett a szállást és étkezést. Csak a szentmisére jöhetett ki, pénteken böjtölt, és a papi szelídséggel kapcsolatos olvasmányokat kellett tanulmányoznia. Végül feloldozták és újra alkalmazták az egyházmegyében, hiszen eléggé nagy paphiány volt. A nyugdíjas éveit Szegeden töltötte, 1892-ig élt.  

A bánsági német lakosú települések plébánosai is támogatták a függetlenséget?

Igen, a történeti források azt mutatják, hogy a bánsági németek nagy számban álltak a magyar ügy mellett. Schaeffer Antal plébános például bánsági német volt, 1848-ban Csókán, Zsombolyán, Nagyjécsán szolgált. 1848. november 6-án a nagyjécsai ütközetben nemzetőrként lefegyverzett és fogságba ejtett két császári katonát. Ő is osztogatta a bánsági németeknek Bem kiáltványát, hogy siessenek a magyar zászló alá. 1849. május 9-én tábori lelkészi állásért jelentkezett a honvédseregben. A megtorlást megúszta, mivel nem volt kiemelkedő szerepe. Később a dualista Magyarországon kormánypárti országgyűlési képviselő is volt. Az ellenzék nagyon támadta azzal, hogy kanonok akar lenni. A „Mamelukok albuma” című ellenzéki lapban karikatúra is jelent meg róla, amelyen egy kövér pap ájtatosan néz egy almafán tekergőző, Tisza Kálmán-fejű kígyóra, amelyik a szájában almát tart, s arra az van írva: kanonokság. Schaeffer megkapta a nagybecskereki plébániát, de kanonok sosem lett. Viszont állítólag kiváló asztala volt. 

Nem lehet, hogy ezeket a történeteket a kiegyezés utáni 1848-kultusz színezte ki?

Lehet, hogy volt ilyen történet is. Tudjuk, hogy Damjanich János karrierje elején, 1848 tavaszán a Battyhány-kormány kapcsán összeszólalkozott Haynauval, aki ezért bosszúból Itáliába helyeztette. Ismert a szóváltásuk, miszerint Haynau a szemére vetette, hogy „Ön mióta magyar?!” „Mióta ennek az országnak a kenyerét eszem”, felelte a tiszt. Ennek a szóváltásnak fennmaradt az a változata is, amelyben Lonovics püspök az uralkodói manifesztum után egy temesvári ebéden visszavág Haynaunak. Szerintem ezt az esetet konstruálták, vagyis lemásolták a Damjanich esetét. A szabadságharc után Lonovicsot, hiába volt császárpárti, lemondásra kényszerítették, méghozzá sunyi módon: de jure önként mondott le, de facto azonban börtön várt volna rá, ha nem teszi meg. Ez Lonovics püspök köré is az ellenállás mítoszát fonta. Temesváron voltak ugyan alkalmak, ahol Lonovics beszólhatott Haynaunak, nekem azonban kétségessé teszi a történetet, hogy a korabeli források nem említik meg ezt a jelenetet. 

Könyvében több példát hoz az egyházmegye Krassó megyei, illetve határőrvidéki területéről. A vegyes lakosságú, messze eső települések kitartottak a szabadságharc mellett?

Igen, Krassó vármegyében és a határőrvidéken voltak községek, amelyeknek semmi kapcsolatuk nem volt a magyar kormányhoz, mégis kitartottak mellette. Ilyen Ruszkabánya, ahol a Maderspach és Hofman-féle vasgyár működött; benne lőszereket és ágyúkat is gyártottak a szabadságharc számára. Itt Vuchetich Ferenc plébános volt az ellenállás lelke. 1849. augusztus 23-án, amikor a császáriak bevonultak, a plébánossal együtt elfogták Maderspach Károly bányamérnök feleségét, Maderspach Franciskát is, aki a függetlenség híveivel nyáron Szabadság-fát ültetett a Ruszka-patak tisztásán. Az asszonyt félmeztelenre vetkőztették és a tisztáson nyilvánosan megvesszőzték. Ez a büntetés annyira megalázónak számított, hogy a férje öngyilkos lett, elsütött egy ágyút, miután elé kötötte magát. Maderspach Franciska 1849. november 6-án szeretett volna kőkeresztet emelni a férje emlékére, de az egyházmegye elutasította kérelmét; az asszony 1880-ig élt. Vuchetich Ferenc ellen felrótták, hogy kihirdette a Habsburg-ház trónfosztását, teljesítette a szabadságharc rendeleteit, továbbá „szakállat és polgári érzelmei kifejezésére fekete tollas Kossuth-kalapot hordott”. Őt végül szabadon engedték és 1884. április 1-jén ruszkabányai plébánosként ment nyugdíjba. Egy másik szabadságharc-párti plébános Ruzsinszky Kornél a Duna-menti Újmoldován szolgált, egészen délen, a Duna-partján. Egy szerb támadás után átment a szomszédos Ómoldovába a szerbek közé, és elérte, hogy túszokat engedjenek el. Egy idő után azonban lerohanták őket a szerb felkelők, ekkor Ruzsinszky átmenekült a szomszédos Fehértemplomba; jellemző, hogy Lonovics püspök és Róka József helynök is sietett neki segélyt biztosítani. Fehértemplom német város volt, amely hősiesen védte magát a szerb felkelők ellen. Az itteni védelemben vett részt Maderspach Károly bátyja, Ferenc is, aki honvéd törzstiszt volt, Damjanichhoz hasonló tehetségű katona, de 1849 januárjában tüdőgyulladásban meghalt. Ruzsinszkyt a császári hadbíróság azzal vádolta, hogy Maderspach Ferencért gyászmisét tartott, valamint 1848. szeptember végén leverette a császári sast a templomról. Verseci apát-plébánosként halt meg 1887-ben, 77 éves korában.

Többük életéből regényes filmet lehetne írni.

Alighanem Kovács István élettörténete lenne mind közül a legregényesebb. Ő szegedi születésű plébános-helyettes volt Bocsáron, a Közép-Bánságban. Fiatalemberként került oda, a faluban akkor még plébánia sem volt, a templomot 1848-ban építették. Dohánytermelő falu volt német lakossággal. Amikor a bocsáriak 1849 januárjában a szerbek elől Szegedre menekültek, Kovács soraikból megszervezte az első torontáli önkéntes zászlóaljat. Egészen a Bánság és Bácska visszafoglalásáig harcoltak, akkor hazamentek dohányt termeszteni. Kovács István maradt a honvédseregben, Guyon Richárd parancsőr tisztje lett. A szabadságharc után emigrált, távollétében halálra ítélték és jelképesen kivégezték. Ő maga Törökországban áttért a református hitre. Megnősült, feleségül vett egy Ottományi Fanni nevű nőt, aki Bocsáron ismert meg, amúgy pedig gyanús egzisztencia hírében állt és volt még egy kis hibája: az osztrák titkosrendőri hálózat tagja volt. Az volt a feladata, hogy segítsen elfogni Kossuth Lajost. Ezt Kovács István persze nem tudta. Kossuth után gőzhajón átmentek Amerikába, a hölgy két gyerek után ott elvált Kovácstól és hozzáment Házmán Ferenchez, akiből hazatérte után Buda polgármestere lett. Kovács az amerikai polgárháborúban magyar ezredet akart szervezni, de ez nem sikerült neki; a 54. New York-i gyalogezredben szolgált Kozlay Jenő alatt. A gettysburgi csatában fogságba esett és az utóbbi évekig úgy tudtuk, hogy meg is halt. Valójában a hírhedt déli Libby börtönbe került, ott megszervezte a rabok ellenállását. Fogolycserével szabadult, a polgárháború végén nyugdíjazták. New Yorkba visszatérve szivarkészítéssel foglalkozott és Kelemen Attila nevű szegedi barátjánál a város főutcáján lakott. Ez a Kelemen csaló volt; 1847-ben gazdasági okokból hagyta el Szegedet és magával vitt néhány paprikapalántát. Az erőspaprikából azután „papricus tincturus” néven csodaszert forgalmazott, amely a meddőségtől a sántaságig mindent gyógyított. Az üzlet bejött, a főutcán patikát nyitott és hatalmas házban lakott. Kelemen azt állította, hogy részt vett a szabadságharcban. Dudás János, a 14. Lehel huszárezred tábori lelkésze leplezte le. Egyszer benyitott a patikába és elordította magát magyarul, hogy „Kelemen, edd meg a szart melegen!”. New Yorkban vagyunk, érthető, hogy a megszólított hebegni kezdett. Dudás viszont – aki különben kábítószer-élvező volt - akkorra már ordított: „Nem emlékszel, amikor együtt szolgáltunk a Lehel huszárezredben...!?” Mivel Kelemen nem vett részt a szabadságharcban, rögtön tudta, hogy lebukott. Így aztán már hárman voltak jóbarátok és élvezték a papricus tincturus áldásait. Igazi 19. századi történet.