Úton a tanyagondnokokkal

Nem újságírói hülyeség ám az, hogy a téma az utcán hever. Amikor két héttel ezelőtt elindultunk tanyariportunkra, aminek témája a tanyagondnokok és az ellátottak közötti kapcsolat volt, megismertük Szilvesztert és Ibolyát, akik mindketten egyedül, magányosan éltek tanyájukon, egyikük az édesanyját, a másik az élettársát vesztette el, majd egy szép napon a tanyagondnok összehozta őket, és azóta is boldogan élnek együtt. A róluk szóló riport már megjelent, úgyhogy innen folytattuk. 

Antal jubilál 

Először egy Volkswagen Transitban zötykölődünk a mórahalmi tanyavilágban Szögi Antallal, aki tanyagondnok, és mint ezt erősen hangsúlyozta: tősgyökeres mórahalmi. 

– Január 12-én volt tíz éve, hogy itt vagyok. Mindig is tanyán életem, előtte a mezőgazdaságban dolgoztam. Sokszor eszembe jut, hogy miért vállaltam el ezt a munkát. Valószínűleg azért, hogy ha majd én is megöregszem, ezt kapjam vissza az élettől. Nagyon szeretem ezt a hivatást csinálni, két ugyanolyan nap nincs. Bennem van a segítő szándék, de ha kell, lelki támaszt is igyekszem nyújtani – meséli. 

Igazoltatott tanyagondnok 

Van, hogy egy nap 40 tanyát is fel­­keres. Reggel gyerekszállítás­sal kezd, aztán bevásárol az ellátottaknak. Arra a kérdésre, hogy mire van a legnagyobb szükségük, azt feleli, hogy a beszédre és a társaságra. 

– Amikor először jöttem, volt, aki elkérte az igazolványomat. Bizalmatlan volt, mert nem tudta, ki vagyok, ezért leigazoltatott, azóta természetesen jóban vagyunk – nevet a régi történeten, majd megállunk Ábrahám József tanyája előtt. 

Az elkeserítő pangáziusz 

Ahogy bekanyarodunk a ház elé, farkcsóválva fut a kerítéshez két kutya. Meglepően barátságosak. Mackó a német juhász, Morzsa a tacskó. Mackó már hozza a játékát, nem hagy bennünket békén, amíg el nem hajítjuk. Gazdája inkább megköti rövid időre, hogy beszélgetni és fotózni tudjunk. 

– Józsi bá­­csi, elkeserítő hí­­rem van, pangáziusz lesz az ebéd – mondja Antal, pedig odébb még az ebédidő. Ábrahám József ugyanis nem szereti a halat. Gyorsan feleségére terelődik a szó, ő ugyanis remekül fő­­zött. 

Egyszer meg kell halni 

– Nagyon jól főzött. Három éve, hogy meghalt. Hat évig ápoltam itthon, de nem panaszképp mondom. Szuperül éltünk 46 év házasságban. Tudja az ember, hogy egyszer meg kell halni, de úgy elment, hogy még a kezemet se fogta meg, nem tudtunk elbúcsúzni egymástól, hirtelen szűnt meg a kapcsolat – érzékenyedik el egy pillanatra, aztán az egészségéről kérdezzük, azt mondja, a gömbcsuklók már fájnak, és közben a térdére mu­­tat. 

Vendéglátónk 1940-es születésű, idén 82 éves, de fürgén pattan fel a fotó miatt. 

Nem mindenkivel könnyű 

A Homokháti Szociális Központ Zákányszéki úti központjában tanyagondnokot és autót cserélünk, egy Dacia Dusterrel száguldunk tovább a tanyavilágban. Farkas Ildikó vitt el minket korábban ahhoz a párhoz, akiket egy másik tanyagondnok hozott össze. 

– 1996-ban kerültem ide a gondozási központba, először házi betegápoló voltam, gondozónő, és 2003 óta vagyok tanyagondnok – meséli, ennek 19 éve, hamarosan ő is jubilál, mint kollégája, Antal. Ildikó azt mondja, szereti az embereket és a változatos munkát, de azért azt is elárulja, nem mindenkivel könnyű megtalálni a közös hangot, vannak nehéz természetű ellátottak, de őket is tudja kezelni. Tőle is megkérdezem, mire van a legnagyobb szükségük az általa felkeresett embereknek. 

– Arra, hogy valaki meghallgassa őket, a társaságunkra és a jelenlétünkre – feleli. 

– Egy néni egyszer azt mondta, hogy nem az ebéd a fontos neki, hanem az, hogy nap mint nap megyünk hozzá, és van kihez szólnia. 

Pékből tanyagondnok 

Meglepő módon a bordányi tanyagondok is ugyanúgy kezdi, mint mórahalmi kollégája: született, tősgyökeres bordányi, és tanyán nőtt föl. Paplógó János így mesél, míg egy másik Daciában tartunk Ica nénihez: 

– Akasztott ember még nem voltam, azonkívül min­den – kezdi, majd elmeséli az életét, kanyargós életpályáját a pékségtől a műtőssegéden át a tanyagondokságig. Jánosé a Béke és a Mező dűlő. 

– Közel áll hozzám ez a munka, szeretem az időseket, elvagyok velük – érkezünk meg egy picike kis házhoz, ahol Jenő, a keverék ugat meg minket. 

Jenővel veszekszik Ica néni 

Szabó Antalné Ica nénit mindennap az ISZEK-be (Integrált Szociális és Egészségügyi Központ) viszi be János, ahol társasági életet él, kellemesen tölti a délelőttöt. 

– Jöjjenek nyugodtan, majd feltakarítok, én ráérek – invitál be minket a szobába, ahol szőnyeg van. Ica néni huszonhat éve él tanyán, négy éve egyedül. Azt mondja vidáman, ennek előnyei is vannak. 

– Akkor fekszek-kelek, amikor akarok, nem parancsol senki. Odabent a központban kártyáznak, nevetgélnek, mindig jó a hangulat. Ica néni 82 éves, de nem panaszkodik, amikor az egészségéről kérdezem. 

A vérnyomása 30 éve magas, van egy kis érelmeszesedés, de mint mondja, vigyáz az egészségére. A kocsi felé elmondja még, hogy Jenő, a kutya az élettársáé volt, megörökölte.

 – Itt maradt rám, de legalább van kivel veszekedjek – mondja. 

Ez egy arany gyerek – dicsérte Paplógó János bordányi tanyagondnokot a 82 éves Ica néni. 

Fotók: Török János