Néprádió: csak a Kossuth meg a Petőfi meglegyen!

A magyarországi néprádiózás eredeti terve 1939-ben arra született, hogy kispénzű emberek széles köre vásároljon olcsó rádiókészüléket. A tömeges rádiózás, mint népművelő projekt természetesen fedősztori volt, a néprádióban mindig is az állam által ellenőrzött üzenetek, vagyis a propaganda célba juttatása érdekelte a hatalmat.

A Horthy-korszak néprádiója

1939-ben kiszámolták, hogy Magyarországon minden 25., Szegeden minden 16. embernek volt rádiója. A készülék megvásárlása mellett 2 pengő 40 fillér havi előfizetési díjat kellett fizetni. A kereskedelmi minisztérium az Orion, a Philips, a Telefunken és a Standard cégekkel kötött szerződést arra, hogy egyforma kinézetű olcsó készüléket gyártsanak. A vásárlói ár 48 pengő volt.

Az újonnan meghirdetett néprádióból 1939 őszén Szegeden kétszer annyit jegyeztek elő, mint amire a kereskedők számítottak. A városban megkétszereződött a rádiókészülékek száma. A Tisza Lajos-körúton kívüli utcákban sokan tettek panaszt az ablakból szóló rádiók miatt a rendőrségen. Rendelet is született arra, hogy esti 10 óra után nyitott ablakok mellett nem volt szabad rádiózni. A tanyai lakóhelyeken azonban bekötött áram hiányában szó sem lehetett a rádiózásról.

Amerika Hangja a néprádión

A néprádiózás annyira magától értetődő propagandaeszköz volt, hogy 1949-ben Rákosiék még a projekt nevét is átvették. A különbség az volt, hogy a kommunista néprádión szovjet mintára már a készülékben igyekeztek megakadályozni, hogy az emberek az engedélyezett állomásokon kívül más adókat is hallgassanak. Így született meg az 1950-es évek néprádiója, amely csak középhullámon és csak a Kossuth/Petőfi állomásokat vette.

A magyarországi kommunista vezetés csak fokozatosan jutott el ama felismerésig, hogy a nép a BBC és az Amerika Hangja adót fogja hallgatni, ha megteheti. 1949-ben még arról született döntés, hogy a Gerő Ernő által vezetett hírközlési minisztérium 40 ezer néprádió készüléket gyártat, és ezeken Európa is fogható lesz középhullámon. Hogy a Nyugat hatásait kiküszöböljék, az Európa-vevő néprádiókat közületek és politikailag megbízható felhasználók között osztották szét. E rádiót később „luxus néprádiónak” nevezték át és a szabadon kapható példányainak árát alaposan megemelték. 1950-től már csak az a fajta néprádió készült, amelyet gyárilag korlátoztak a két állami adóra. A Délmagyarországban ekkor jelentek meg a szemérmesen „rádiójavításként” induló maszek hirdetések, amelyek a néprádiók vételi lehetőségének kiterjesztését ígérték. Másfelől viszont a 380 forintos néprádiókat még 1957 után is vásárolták Magyarországon, amikor pedig a világvevő típusnak is elérhető ára volt már.

A vezetékes rádió

A néprádiót az 1950-es években egy másik állami propagandaprojekt, a vezetékes rádió fejlesztése vetette vissza. Budapesten az 1940-es évek elején a telefonos hálózaton keresztül működött a Telefonhírmondónak nevezett rádióadás és több nyugat-európai országban is a telefonvezetéken keresztül szolgáltattak rádióműsort. A terv az volt, hogy 1950-től olyan vezetékes rendszert építenek ki, amelyen csakis ellenőrzött adók hallhatók. Vagyis, a végpont mindössze egy hangszóró lett (azt azért még el lehetett zárni), bár rádiókészülékkel is lehetett csatlakozni. A nagyobb munkahelyek, falvak közös vagy szabadtéri hangszórókat kaptak. A csoportos rádióhallgatás élményébe a Délmagyarország egy korabeli riportjában lehet belekóstolni. Mivel az előfizetési díj mindössze 6 forint volt, eleinte gyorsan bővült a vezetékes rendszer: 1950 és 1953 között kétszázezer lakásba kötötték be, de onnantól 1957-ig mindössze 50 ezerbe. A dolog, valószínűleg nem volt független Sztálin halálától és Rákosi meggyengülésétől. A vezetékes rádió rendszerét végül 1966-ban kapcsolták le.