Lélekkel és hatalmas kreativitással hajtogat, így csal mosolyt még Las Vegasban is mindenki arcára Csatai Gergő

Üldözik az egyszarvúak

 Gergő ősszel Szegeden szeretné megdönteni a lufihajtogatás Guinness-rekordját: ehhez kevesebb mint 63 másodperc alatt kell meghajtogatnia öt meghatározott figurát.

 – Mit kérnek a gyerekek leggyakrabban tőled?

– Egyszarvút. Persze nem a fiúk, ők az Így neveld a sárkányodat című meséből kérik a sárkányokat. De a kislányok... Mindig úgy kezdem el a lufihajtogatást, hogy az egyszarvút próbálom addig mellőzni, amíg lehet, de körülbelül 10 perc után biztosan előkerül, és akkor az összes többi kislány is azt szeretné. A flamingó és a páva megy még most nagyon. Aranyos például, hogy míg a városi gyerekek főleg szuperhősöket és mesefigurákat kérnek, addig a vidékiek többnyire traktort, malacot, bárányt vagy más természetközeli dolgot.

– Hogyan kezdtél el lufihajtogatással foglalkozni?

– Nincs szakmai tanácsadás, ahol azt javasolják valakinek, hogy legyen lufihajtogató művész. Belesodródtam, ahogyan általában mindenki a szakmában. Egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam Budapesten, és 2010-ben az úszó-Európa-bajnokságra nem találtunk lufihajtogatót. Akkor azt mondták: Geri, ez van, neked kell megtanulnod. Megtanultam, és akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy tudok 17 figurát hajtogatni. Megtetszett, benne ragadtam. Ezután YouTube-ról tanultam, angol, orosz meg spanyol videókból, majd 2012-ben elvégeztem egy léggömbmodellező képzést, azóta pedig a világot járom, és mindenféle képzéseken veszek részt, illetve oktatok és versenyzek. Legközelebb például egy hónap múlva megyek Las Vegasba tanítani és versenyezni.

[connected id="2570280" position="full"]

Bohócdoktor kelléke a lufi

– Emellett jótékonykodsz is.

 – Igen, negyedmagammal alapító tag vagyok a szegedi Mosolykommandó Alapítványnál, ahol bohócdoktorkodunk. A szegedi gyermekklinikával dolgozunk együtt, hetente járunk be a gyerekekhez. Ott is lufit hajtogatunk, bűvészkedünk, meg egy csomó jó dolgot csinálunk.

– Hogyan fogadnak titeket a beteg gyerekek?

– Abszolút jól. Lekopogom, hogy az elmúlt három évben, amióta ezzel foglalkozunk, nem volt olyan gyerkőc, akit ne hagytunk volna ott jobb kedvvel, még ha nem felhőtlenül kacag, meg nevet mindenki – nem is mindig az az egésznek a lényege, hanem hogy picit jobb hangulatot csináljunk. Ez a gyerekeknek figyelemelterelés, meg ha szabad ezt mondanom, egyfajta mentális átprogramozás. Odaképzelve magunkat, látjuk, hogy fekszenek egy kórházi ágyon fájdalmak között, kiszolgáltatva. Mindenki, aki bejön, attól fájdalomra számítanak, ha az nem valamelyik családtagjuk. Arra számítanak, hogy megint megszúrják vagy fájdalmas vizsgálatra viszik őket. Nagyon furcsa helyzet számukra, hogy jön valaki, aki ugyanúgy fehér köpenyben van, csak épp viccesebben néz ki, és nem fájdalmat, hanem valami egészen mást ad. Ettől mentálisan is jobb állapotba kerülnek a gyerekek.

Amit nem vártunk, hogy az orvosok, ápolók, de még a takarítók is annyira jól fogadnak minket, hogy emiatt is imádok bejárni.

Figyelmet ad ajándékba

– A közönséged elsősorban gyerekekből áll. Hogyan reagálnak a fellépéseidre?

 – Nagyon szeretek velük dolgozni, eredetileg egyébként óvó bácsi akartam lenni, csak nem vettek fel az énektudásom miatt. Azt vettem észre, hogy nemcsak a lufifiguráknak örülnek, de már egyórás rendezvény után is megkedvelnek és ragaszkodni kezdenek hozzám. Nekem nem az a célom, hogy megszórjak 200 gyereket lufikutyával egy rendezvényen egy óra alatt, mint egy hosztesz. Lehet, hogy csak 40-et csinálok, de közben a közönség is jól szórakozik, és a gyerekek is élvezik akár még a sorban állást is.

– Hogyan tudod ezt elérni náluk?

– Úgy, hogy figyelek rájuk. Rengetegszer halljuk, hogy a szülők sem tudnak annyit figyelni a gyerekekre, amennyit kellene, és amennyit jó lenne. Sokat gondolkodom ezen, és szeretek befelé figyelni. 3-4 éve volt egy nagyon meghatározó élményem, amikor elmentünk többen egy anyaotthonba jótékonykodni. Ott a gyerekek a legkisebb lufikutyusnak is annyira örültek, hogy az valami elképesztő. Teljesen feltöltődve jöttem el onnan.

Néhány napra rá egy budapesti elitóvodában léptem fel egy zsúron. Ott az egyik kisfiúnak hajtogattam egy pandamacit, aki egy motoron ült, és motorozott. Nagy és látványos figura volt. A kisfiúnak viszont csak arra kellett, hogy elvigye hátra, és ráugorjon, széttapossa, a többiek pedig jót nevessenek rajta. Ez hatalmas kontraszt volt néhány napon belül, nagyon megmaradt bennem. Ezután jutottam el oda, hogy a gyerkőcökre figyelni kell – talán ez az, amit ebben az egész lufihajtogatásban megtanultam. Igyekszem mindegyiküket úgy megszólítani, hogy „minden figyelmem a tiéd, itt vagyok, csak veled, sehol máshol, csak veled szeretném ezt az öt percet eltölteni, amíg neked hajtogatom a lufit". Mert ma nagyon nagy szükségük van arra, hogy legyen öt perc, amit tényleg csak velük tölt el apa, anya, vagy épp én.