A föld alá nem bújhatnak a hajléktalanok

– Nemrégen a Dóm téren, a Szolidaritás éjszakáján sokan összegyűltek, akik segítenének a hajléktalanoknak. Majd pár nappal később a sétálóutca lakói háborodtak fel azon, hogy úton-útfélen szesztől túlfűtött, hangoskodó hajléktalanokba botlanak. Hogyan kellene viszonyulnunk hozzájuk?

– Ha kitiltják őket a Kárász utcáról, akkor megjelennek a Csillag téren. Ott is zavarja a lakókat, akkor onnan is kitiltják őket. A föld alá nem bújhatnak, nem vakondokok. Persze azt én sem szeretném, ha a házam mellett vernének tanyát, de klórmeszet nem öntenék alájuk – bár erre is volt példa. A gyűlölködő oldalról több türelem kellene. A támogatóknak meg okosan kellene segíteniük. Az nem jó, ha csak pénzt vagy ételt adunk, ezzel csak egy rossz állapotban tartjuk őket.

Itt volt a Széchenyi téri, egykori sarki élelmiszerbolt mellett üldögélő Rudi bácsi, szegény már nem él. Volt nyolcvanezer forint nyugdíja, meg oda is dobáltak neki egy kis aprót. Volt, hogy naponta több ezer forint is összejött neki, ő meg dobálta be a játékgépbe. Ez volt a mániája. Aztán meg jött cipőt kérni, mert lefagyott a lába. Az nem támogatás, ha csak odaszórjuk a pénzt. Van egy férfi, aki a Liliom utcában, pontosabban utcán lakott. Őt felkarolta egy ott lakó, de nemcsak pénzt adott neki, hanem miután megismerte, megengedte, hogy megfürödjön, segített neki munkát találni, vitte a templomba, albérletet keresni. Ne csak etessük a galambokat, aljazzunk is alóla! [namelink name="Békési Lajos"] bácsinak Tarjánban vettek egy garázst a lakók, összedobták rá a pénzt a környékbeliek. Az igazi megoldás persze az volna, ha senkinek nem kellene az utcán laknia. De ez egyelőre nagyon távoli ábránd. Most csak tologatjuk a problémát innen oda.

Kell egy csapat

– Gondolom, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ezt a feladatot végzi nagyban. Naponta. 

– Nyolcvan emberrel állunk kapcsolatban. Minden apróságban segítünk. Okmányokat intézünk, az egészségügyi ellátásban, munkakeresésben segítünk. Ha munkájuk van, akkor albérletet keresünk. Sajnos többen körforgásban vannak: időnként sikerül kimászniuk a gödörből, aztán visszacsúsznak, de vannak tartósabb sikerek.

– Nem sokallnak be időnként? Szakmailag mit jelent itt a siker?

– A minap az árvízi emlékműnél találtunk egy embert a porba úgy belekaparva, mint a veréb. Szereztünk neki ruhát, takarót. Siker például, hogy őt egészségügyi ellátásra alkalmassá tettük. El kellett vinni vérvételre, tüdőszűrésre, végül az egészségügyi centrumba vittük, ahol fertőtlenítették, levágták a haját. Az például sikerélmény, hogy ügyintézésre képessé tettük. De nagyon jó kollégáim vannak, nagyon jó a csapat. Nélkülük nem menne. 

Az óvó bácsi

– Tíz évvel ezelőtt került a hajléktalanokról gondoskodó utcai szolgálatba. Hogyan?

– Tíz éve ideiglenesnek képzeltem el ezt a munkát. Az előző munkahelyemen – a gyermekvédelemben – már éveken át fokozatos leépítés volt, amiben egyszer csak én kerültem sorra. Akkor egy évig voltam munkanélküli, majd átmeneti megoldásként jelentkeztem, és itt ragadtam. A gyermekvédelemben is nagyjából tíz évet töltöttem el. Az Árpád Gyermekotthonban kezdtem 1993-ban, Barna Péterné volt a tanítómesterem. Először állami gondoskodásban élők, illetve onnan kikerülők utógondozásában vettem részt. Huszonnégy éves korukig követjük a sorsukat. Amikor kikerülnek, van némi pénzük a számlájukon, amit az állam gyűjtött össze nekik. Többségük, amikor elfogyott a pénze, visszajött. Akkor kiderült, hogy nem tudnak egy paradicsomlevest sem megcsinálni, azt hiszik, hogy a kávéfőzőt csak a tűzhelyre kell tenni, majd kijön belőle a kávé. Az intézetekben nem tanultak ilyesmit.

Tari Antal szívesen citerázik és énekel a gyerekeknek. Fotó: Török János

– Végig az utógondozottakkal foglalkozott a gyermekvédelemben?

– Nyolc év után eljöttem a gyermekvédelemből a csecsemőotthonba, ami akkor a bölcsődékhez tartozott ugyan, de itt is állami gondozottak voltak, csak picik. A csecsemőotthonban a szívem szakadt meg, amikor az anyukák bent hagyták az újszülöttjeiket. Akkoriban sokan jöttek át Romániából szülni. Itt családgondozó voltam, de sajnos nem volt túl sok munka: Romániába nem tudtam utánuk menni. Ha meg itteni volt, akkor sem jártam sokszor sikerrel, amikor felkerestem az anyukát, hogy jöjjön, van lehetősége szoptatni. Nem jöttek. Akkor ajánlották, hogy foglalkozzak a gyerekekkel. Betanítottak a fejlesztéssel foglalkozók, így lettem óvó bácsi.

Amikor bekerültem, akkor sokáig csak az arcomat simogatták, mert nem tapasztaltak olyat addig, hogy valakinek borostás az arca. Hiszen addigi életükben csak nőkkel találkoztak. Meséltem, énekeltem, citeráztam nekik. Ezt nagyon szerettem, de aztán visszacsábítottak a nagyobbakhoz, ekkor vezetőként kerültem vissza az Árpád Gyermekotthonba. Mire elvégeztem, addigra megszűnt az állásom. Tehát az utógondozásban kezdtem 1993-ban, kis óvó bácsis kitérővel egészen 2005-ig a gyermekvédelemben dolgoztam. Majd egyéves szünet után jöttem ide, a Máltai Szeretetszolgálathoz, ahol nemritkán az egykori gyermekvédelemben megismert arcokkal találkozom. Sajnos. Sok a hajléktalanok között az egykori állami gondozott. De azért vannak sokan olyanok is, akiknek sikerült. Van olyan, aki köztisztviselő lett. Van, aki kiment külföldre, ott megcsinálta a szerencséjét, vendéglője lett. Meg olyan is akadt – egy testvérpár –, akik mindketten főiskolát végeztek. Ezek a sikerek.

A gyökerek: Kettes sorban a nyolc gyerek

– Szegeden született, de Zákányszéken éltek a szüleivel. Meddig volt együtt a nagycsalád?

– 1977-ig együtt voltunk mind a tízen, nyolcan gyerekek, meg a szüleink. Bent laktunk a faluban, de volt egy tanyánk is, így amikor anyagi nehézségeink támadtak, akkor édesapám eladta a házat, és kiköltöztünk tanyára. Ott volt egy iskola is, oda jártunk mind. Amikor bejöttünk Szegedre vásárolni vagy a Vidámparkba, akkor kettesével kellett sorakoznunk, máig emlékszem, hogy ki kinek volt a párja. Mint egy kisebb iskolai csoport, úgy vonultunk végig. Szerettünk ott kint. Volt nyolc hold föld a tanya körül. 

Ahogy felcseperedtem, jelentkeztem a teológiára. Itt végeztem Szegeden, akkor még nem volt államilag elismert diploma. 1987-ben felszenteltek diakónusnak, egy évvel később papnak. Szolgáltam segédlelkészként Battonyán, Újszegeden három évet, majd elkerültem Debrecenbe. Ha valaki azt mondta volna nekem 1991 karácsonyán, hogy a következő karácsonyon már nem leszek szolgálatban, nem hittem volna. De így alakult. Ekkor végeztem el a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán a gyermek- és ifjúságvédelmi szakirányt. 

– Az imént megütötte a fülemet, hogy a gyerekeknek énekelt és citerált. De a citera nem annyira népszerű hangszer manapság.

– 1977-ben léptem be a zákányszéki parasztkórusba, hatvan tagja volt akkoriban. Mellette volt a citerazenekar, amely Monoki tanár úr alatt eljutott a többszólamúságig, az országban először. Sajnos ennek én már nem voltam részese. Bartókot is játszottak. Csak az ikertestvérem, Pista játszott benne. Akkoriban meg is rekedt az én zenei pályafutásom, majd 1993-ban, már Szegeden összefutottam Monoki tanár úrral, aki a Rózsa Sándor Népdalkört vezette, beléptem én is, azóta tagja vagyok. Kezdtük a Tiszti Klubban, bezárt. Akkor átmentünk a Bartókba, az is bezárt. Most a Bálint Sándorban vagyunk, de mostanra mi öregedtünk ki egy kicsit, ritkán játszunk. Karácsonykor fellépünk a felsővárosi templomban.