DELMAGYAR
Csongrád-Csanád vármegyei hírportál
Hétfő délelőtt írom e sorokat, amikor a magyar küldöttség eddigi éremtermése a párizsi olimpiai játékokon egy bronz. Muhari Eszter nyerte, párbajtőr egyéniben. Ha előzetesen tippversenyt rendeztek volna arról, ki lesz az első dobogósunk, nincs, aki őt jelöli. Valószínűleg ő maga sem.
Akkor már sokkal inkább Szilágyi Áront, az előző három játékok aranyérmesét kard egyéniben. Aki most az első fordulóban kiesett. Kós Hubert bezzeg a legjobb idővel kvalifikálta magát száz háton a tizenhat közé – a nyolcas fináléról viszont lemaradt. Amelynek tagja volt, méghozzá elsőként a légpisztolyos Major Veronika, ám nyolcadikként zárt. Mint elmondta, a szokásosnál jobban mozgott a keze. Ez lövészetben bizony nem előny, de nem volt mit tennie.
Hiszen ez az olimpia. Az emberiség még mindig legfontosabb és legnépszerűbb játéka, 32 sportággal, 329 versenyszámmal, tízezernél is több sportolóval.
Itt bizony megesik, hogy a kelleténél jobban mozog a kéz, a láb.
Vagy éppen kevésbé, amikor pedig igazán kellene. Hogy hevesebben, szaporábban ver a szív. Vagy egyszer-egyszer kihagy. Miként a koncentráció is. És akkor vége. A versenynek, az álomnak, a papírformának, négy esztendő minden erőfeszítésének.
A rajt előtt egy publicisztikámban azt fejtegettem, legutóbb éppen száz éve, 1924-ben, ugyancsak Párizsban fordult elő, hogy a magyar csapat holtbiztos aranyesélyes nélkül vágott neki a viadalnak. Akkor végül két bajnoki címet nyertünk – most remélhetőleg többet fogunk. De hogy ki, az e pillanatban megtippelhetetlen. (Amikor e sorokat olvassák, talán már tudják is a válasz egy részét, valamely vívónknak köszönhetően.)
Még 2016-nak, Rio de Janeirónak is azzal indultunk neki, hogy Hosszú Katinka és Kozák Danuta is nyerhet akár háromszor is – mindketten meg is tették. Legutóbb, Tokióra már csak egy toronymagas favorittal készültünk, Milák Kristóffal, 200 pillangón. Róla most még nem írnék. Majd később – de egyszer elkerülhetetlen lesz.
Egyet azért ne feledjünk: napjaink versenysportjában sajnos sokkal könnyebb csalódást okozni, mint csodát tenni. Előbbihez ugyanis elegendő egyetlen személy – jelesül az érintett – fejre állása, utóbbihoz viszont minden vetélytársnak, a fél világnak ezt kell tennie. Arról nem beszélve, hogy száz éve még az egész világ is csupán a mostani negyede volt: akkoriban kétmilliádnyian lakták a Földet, ma nyolcmilliárdnyian vagyunk. Közülük kell a legjobbnak lenni.