Mégis a Földnek csapódhat a legveszélyesebb aszteroida

A 101 955 Bennu 1999 RQ jelzésű földközeli kisbolygót 1999. szeptember 11-én fedezték fel a LINEAR-projekt (Lincoln Near-Earth Asteroid Reserach) részeként. Az 1998-ban elindított kooperatív projekt célja – amelyben az Amerikai Egyesült Államok Légiereje, a NASA, valamint a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) Lincoln Intézete vesz részt – a földközeli objektumok felkutatása és katalogizálása, különös figyelemmel azokra az úgynevezett földsúroló aszteroidákra, amelyek potenciális fenyegetést jelenthetnek – írja az Origo.

A Bennu a felfedezése idején még nem váltott ki különösebb visszhangot, és csak az után került az érdeklődés középpontjába, hogy Andrea Milani és munkatársai részletes pályaelemzése kiderítette,

ez az aszteroida, a Földre legnagyobb veszélyt jelentő nyolc kisbolygó egyike.

A még pontosabb pályaszámítások alapján jelenleg a Bennu-t tekintik a legveszélyesebb űrobjektumnak. Az 550 méter átmérőjű Bennu nagyjából a Földhöz hasonló távolságban kering a Nap körül, és hatévente halad el bolygónk mellett.

2010-ben a NASA szakértői egy az ezerhez becsülték a Bennu 2182 évi becsapódásának esélyét, ami első hallásra nem tűnik túl riasztónak, de érdemes megjegyezni, hogy ennél már jóval kisebb valószínűség esetén is az adott földsúroló objektum felkerül a Torino-skálára.

Az újabb mérések adatait elemezve a legfrissebb becslések szerint viszont jelentősen megnőtt a 2182. szeptember 24-i becsapódás valószínűsége. Erre nézve döntő lehet a Bennu 2135-ben bekövetkező földközelsége is, amikor jóval a Föld – Hold közepes távolságon (kereken 384 ezer kilométeren) belül fog elsuhanni a bolygónk mellett.

Noha a NASA szakértőinek számítása szerint a rendkívüli földközelség ellenére sem valószínű a 2135-es becsapódás, viszont a tized Föld-Hold távolság miatt az erős gravitációs hatás következtében úgy módosulhat a Bennu keringési pályája,

hogy a 2182-es földközelsége idején már metszheti a Föld pályasíkját.

Az aszteroida pályaelemei egyébként folyamatosan változnak a nagyobb égitestek gravitációja által keletkeztetett perturbáció, vagy például a Jarkovszkij-hatás miatt. (A Jarkovszkij-hatás a világűrben tengelyforgást végző égitestre – aszteroidára – az egyenlőtlen hősugárzás miatt ható erő, amely kis mértékben ugyan, de folyamatosan módosítja az objektum pályáját.)

Termonukleáris robbanáshoz hasonlítana a becsapódás

Egy akkora aszteroida, mint a Bennu becsapódásának már igen komoly regionális hatásai lennének. Ezek a következmények természetesen messze elmaradnak a geológiai közelmúlt legnagyobb becsapódása, a 65,5 millió éve globális kihalási hullámot okozó K/T-esemény hatásaitól. A kréta időszak legvégén történt kataklizmát a becslések szerint egy 12-15 kilométer átmérőjű kisbolygó becsapódása okozta a mai Yucatán-félsziget környékén.

A 220 kilométer átmérőjű becsapódási kráter maradványait sikerült feltárni a Karib-tenger medre alatt. Kinematikai modellezéssel megállapították, hogy az égitest lapos szögben és délkeleti irányból érkezett, hozzávetőleg 36 km/másodperc sebességgel.

Az ütközés során százmillió hirosimai atombomba erejének megfelelő energia szabadult fel,

és 1000 méter magas cunami rontott ki a szárazföldre. A légkörbe kerülő irdatlan mennyiségű por illetve aeroszol miatt legalább hat hónapig tartó sötétség borult a Földre, ami miatt összeomlott a tápláléklánc, ez pedig gyors és igen súlyos kihalási hullámhoz vezetett.

A dinoszauruszok, a tengeri hüllő csoportok és más tengeri taxonok is ekkor tűntek el végleg az élet színpadáról. Ha ilyen apokaliptikus eseménysorra nem is kell számítani, de a Bennu lehetséges ütközése a becsapódás körzetében komoly katasztrófát okozna.

A Bennu a saját átmérőjének húszszorosára rúgó, tehát tíz kilométer széles krátert ütne,

a pusztítás körzete azonban a kráter átmérőjének százszorosát kitevő, vagyis ezer kilométere sugarú körre terjedne ki.

Lakott területre csapódva termonukleáris bombarobbanáshoz hasonló pusztításra kellene számítani, ha viszont óceáni területen érné el a Földet, olyan szökőár hullámot (cunamit) keltene, amely akár kétszer-háromszor is megkerülné a világtengert.

Persze, a valószínűített becsapódásig még nagyon sok az idő.

Az aszteroidák szeszélyes pályaváltozásai miatt akár el is maradhat a kataklizma, de több mint másfél évszázad alatt a technika is annyit fog fejlődni feltehetően, hogy valószínűleg mesterségesen is elterelhetővé válik a potenciális fenyegetést jelentő kisbolygó.