Egy család

Valamit nagyon éreznek a dánok, nem csak a dogma-filmek terén, de szinte minden téren felveszik a versenyt a tengerentúli istállók versenyzőivel, sőt, minden európai filmes sznobizmust mellőzve ki is jelenthető, ezek a filmek köröket is vernek ellenfeleikre. Érzelmekkel teli, emberi és kézzelfoghatóan fájdalmas, mégis szeretetteli alkotások egész sora gördült már ki erről a futószalagról, sok esetben egy-kéttucatnyi arcot foglalkoztatva a kamera előtt, melynek mostani darabja is az ékkövek közé tartozik a tavalyi Berlinale-díjas szereplésével. Rengeteg tabut döntögettek már ezen filmek, a mostani sem állja meg, hogy a rákbetegség, az otthonápolás, a domináns szülői elvárások és a gyermeki lázadás minden lépcsőfokát meg ne ismertesse velünk úgy, hogy eközben egyik karakter sem lesz idegen vagy ellenszenves a néző számára, csak szimplán emberiek és esendőek.

A Rheinwald-pékség a dán királyi udvar beszállítója, emellett már három generáció óta egyre fejlődő és mind nagyobb tekintékynek örvendő cég, mely apáról fiúra szállt. A mostani főnök, Rikard (Jesper Christensen) épp tüdőrákjának kezeléséből épül fel, míg legnagyobb lánya, Ditte (Lene Maria Christensen) épp a gyermekvállalás és a kitörést jelentő New York-i munka közt örlődik. Az elhatározás megszületett, a Nagy Alma nyert a családalapítással szemben, elvégre fiatalokról van szó, akik ráérnek még megállapodni, most az önmegvalósítás korát éljük. Rikard előbb elveszi élettársát, hogy szentesítse azt a köteléket, mely kialakult két kisebb gyermekének anyja és őközte, agyában azonban áttétek keletkeztek, így Ditte utazása is törölve, marad a beletörődés és a felkészülés a pékség átvételére. Azonban egy lány számára nem biztos, hogy a családi örökség irányítása jelenti az önmegvalósítás netovábbját, főleg ha művészi ambíciók és érdekeltség jellemzi. Rikard haláltusája így válik az egész család próbatételévé, mintegy a szeretet és törődés mércéjévé.

A nyugati társadalom érdekes fogalmakkal gazdagította a világot, legyen szó feminizmusról, önmegvalósításról, azt azonban ne felejtsük el, hogy az örök Nyugatra vándorlás sem szűnt meg. Ez utolsó alatt értem a kelet-európai népmozgást a fejlett nyugati uniós államokba, netán egészen az Egyesült Államokba, melyhez a nyugat-európaiak is szép számmal csatlakoznak. Az Újvilág szele még mindig bódító és útra kelésre sarkall, legyen bármilyen egzisztenciád is otthon. Az önmegvalósítás már kétértelműbb a film esetében, mert a gyermeki lázadás és a szülő iránti kötelezettségek kusza kettősében kell irányt találni ezen törekvéseknek. Nem felejtheted el, mert nem hagyják, hogy elfelejtsd, honnan jöttél, ebből következően úton-útfélen tudatosítják benned, hova tartozol és mivel is tartozol a családnak. Ez talán a legönzőbb szülői magatartások egyike, a gyermek magadhoz láncolása, mellyel olyan irányt kényszerítenél utódaidra, melyek nagyon kis százalékban egyeznek az ő terveikkel. A kötelességtudó és szerető gyermekek dilemmája tehát nem más, mint megfelelni a szülői elvárásoknak, mégis önálló életet élni. Számos esetet tud mindenki felsorolni, mikor az alma nem esik messze a fájától, pont a csalódás okozásának félelme, netán a szembeszállástól való tartózkodás végett, de vannak olyan példák is, melyek az örök lázadó és renitens leszármazott dicső felemelkedéséről szólnak. Vékony jég ez, melyen táncolni kénytelen minden gyermek, mely összeköti a tradíciókat és az elvárásokat a kitörni vágyás érzésével.

A feminizmus terén már érdekesebb a hozzáállás, nem csak a film az egész társadalom terén. Míg a modern kori nőkép a magzat élete feletti döntést többségében a nő teste feletti önrendelkezés címkéjével letudja, addig a másik fél, az apa esetleges jogai, de még csak a döntési beleszólása is igencsak halvány keretet kap. Cseppet sem óhajtok a női egyenjogúság ellen szólni, de tény, hogy vannak olyan túlhajtások, melyek már a tényleges egyenjogúságot billentik el a nők irányába. Kiábrándító, hogy még mindig az egyenlő jogokért kell küzdeniük a hölgyeknek a mindennapok taposómalmai közepette, de a vakbuzgó feminizmus sem vezet semmi jóra - jelen esetben a döntésekből kimaradó, szerelmes férfi utólagos beleegyezésének sorozatos megjelenésére értem mindezt. Mindezekre még dob egy lapáttal a halálos betegség családra gyakorolt hatása, a kórházi elhelyezés kontra otthonápolás gyötrő kérdése, mert mindkettőbe belehalnak egy kicsit a hozzátartozók. Ha kórházi elfekvőbe kerülnek szeretteink, akkor a távollét, az otthoni környezetből kiszakítottság érzése az, mely gyötri az embert, míg a háziápolás a leépülés minden másodpercével öli meg mindazt a képet, mely szerettünkről kialakult bennünk. Ez az a fajta döntés, melynek meghozatala senkinek sem könnyű, együtt élni vele pedig még kegyetlenebb is.

Az egész szereplőgárda zseniális, a hétéves kisfiútól kezdve a hatvan feletti apáig mindenki érzi, milyen súlyú feladatot vállalt fel az alkotás, mely nem életszagú, hanem maga az élet. Nem nagybetűs, mert felesleges ez a fajta kiemelés, egész egyszerűen a hétköznapi és mindennapos rutin felborulása, mely azonban minden családban megszokott. Ahogy a saját családunk sem egyszerű, úgy a másé sem az, csak máshol vannak a hangsúlyok.

Lombos Péter

További kritikák a Prolihisztor blogon