Nixon Kínában

Az operák általában egyszerű narratívával rendelkeznek, mégis a klasszikus történetvezetés szabályainak megfelelően épülnek fel. A zenén, a hangzásvilágon kívül ettől válik élvezetessé és könnyen, vagy néha kicsit nehezen, de mindenféleképpen befogadhatóvá.

Ebben a darabban összefüggő, értelmes, egymásra épülő jelenetekből álló történetvezetést nem találunk, amit a zenével lehetett volna kompenzálni. Nem sikerült. Hiába nevezzük minimalistának a mély, mélabús, ugyanazt a témát az idegrendszer felrobbanásáig ismételgető muzsika és ének már az első felvonásban untatja a nézőt. A „Mikor történik már valami?!" érzés (mind zeneileg, mind a cselekményben) akkor éri el a csúcspontját, mikor a díszes társaság majdnem 20 percen keresztül emelt pohárral kórusban énekli: „Cheers!Cheers!". Önmagában véve még ez sem lenne olyan nagy gond, ha a már említett unalmas hangzásvilág egy pillanatra is megragadná a néző szépérzékét, de sajnos nem teszi. Alapvetően meglepő és talán túlzónak érezhető az, hogy Nixon elnök Kínában tett látogatásáról írjunk egy operát. Világpolitikai perspektívából tekintve valóban egy igen fontos, sarkalatos pontja a történelemnek, de ahhoz talán kissé kevés, s témájában nem is igazán megfelelő, hogy egy 4 órás zeneművet komponáljunk belőle.

John Adams zeneszerző elmondása szerint a nagy amerikai álom mélylélektanának, és az emberi kapcsolatok vizsgálatának rendelte alá ezt a művet. Kár, hogy a nagy amerikai álom mint olyan már nem létezik, s így az egész darab hitelét veszti. Alapvetően azt érezheti a néző, hogy egy öncélú, USA központú művet kapott, s a darab „mélylélektana" semmiben nem tér el egy világot (Amerikát) megmentő Bruce Willis filmtől.

Az előadás pozitívimai közé tartozik az énekesek munkája. Minden művész kihozta a lehető legtöbbet abból, amit a darab és a szerep engedett. James Maddalena Nixon szerepében, Janis Kelly a first lady szerepében, Robert Brubaker Mao Ce-Tungként, míg a Kathleen Kim Chiang Ch'ing szerepében nyújtott lenyűgöző alakítást.

Az énekesek mellett mindenféleképpen meg kell említeni azt a két táncost, akik a kínai népet kívánták megjeleníteni, s finom, ámde mégis határozott mozgásukkal a szemet gyönyörködtették, valamint a díszletek monumentalitását, amelyek híven tükrözték az akkori felfogást, vagy társadalmi rendet. A díszletezést sem nevezném kiemelkedőnek, de találkozhattunk kreatív megoldásokkal: Leszálló repülőgép, melyből kilép Nixon és felesége, a vihar megjelenítése, vagy a hatalmas (szájánál nyitható) Mao Ce-Tung portré.

Horváth Valéria

További kritikák a Súgólyuk blogon