Két lábon kell állni az életben

– Régen volt 1999 ősze, amikor a Professzionális Nemzeti Bajnokságban szereplő Szegedben játszott. A csapat akkor télen megszűnt, azóta van kapcsolata a Tisza-parti várossal?

– Igen, hiszen rendszeresen, évente járok baráti futballra Szegedre, de az össze sem hasonlítható a Kék Mókussal, amelyen Cseri Zoltán révén először szerepelek a Eurosweet nevű csapattal. Sajnálom, hogy akkor, bő 24 évvel ezelőtt ilyen vége lett a csapatnak, hiszen megszűntünk, pedig remek játékosok alkottak egy extra csapatot, ám komolytalan volt a háttér. Rengeteg csalódást, valótlanságot éltem át, és ez rányomta a bélyegét a szereplésre is. Az a mag, amely feljutott 1999 nyarán, megmaradt például Faragó Istvánnal, Major Lászlóval, Vörös Péterrel, de pénz nélkül nem lehetett tovább csinálni. 2000 tavaszán Algyőre igazoltam például Majorral, vagy Kothencz Péterrel együtt az NB III.-ba, és az egyik legszebb időszak volt az életemben, hiszen akkor született a kislányom, így Szegeden maradtunk. Nagyon jó csapatunk volt, akkor épülgetett az infrastruktúra, majd onnan mentem el Kaposvárra, ahol hat szezont töltöttem.

– És ott volt a válogatott keretében is.

– Jól ment a játék, a Kaposvárral voltunk hatodikok az NB I.-ben, ennek is köszönhető, hogy behívtak a válogatottba. A 18-as szűkített keretbe is bekerültem, ám az egyik bemelegítőjáték alatt rálépett az egyik játékos az Achilles-inamra, amely elszakadt, a helyemre pedig Lipcsei Pétert hívták be. Pedig érdeklődött irántam a Debrecen, az Újpest és a francia Brest, de a sérülés keresztbe tett nekem.

– Hogyan alakult ezt követően a sorsa?

– Úgy terveztem az életemet, hogy ne egy lábon álljak, így Újvidéken elvégeztem a testnevelési egyetemet. Sok labdarúgó ebbe nem gondol bele: mi történik, ha jön egy komoly sérülés? Kukázik? Nekem jól jött a végzettség, hiszen 2006-ig Kaposváron voltam, majd amikor Adán felszabadult egy tanári állás, hazajöttem a családhoz. Muszáj volt lépni. Így most Adán vagyok testnevelés tanár, emellett a helyi klubban utánpótlás korú gyerekekkel, öt évesekkel foglalkozom, illetve az első csapatot és az alatta lévő korosztályt is én viszem. Két gyermekem van: a lányom Szegeden tanul, ötödéves az egyeteme fogorvosi szakán, míg a fiam Óbecsén játszik a harmadik ligában.

– Követi a szegedi futballt?

– Igen, és sajnálom, hogy nincs NB I.-es futball a városban. Ehhez legfőképpen lokálpatrióta emberek kellenek, akik átérzik a helyi mentalitást. Mindig ott van a feljutás közelében a csapat, de a végén valamilyen ok miatt sosem sikerül osztályt váltani.