Filmkritika: Gyermekkor, a felejthetetlen

Roppant kevés manapság az igazán eredeti ötlet Hollywoodban, ezért tartom nagy becsben az olyan filmeket, amelyek sem az adaptációk, sem pedig az újrafeldolgozások körébe nem tartoznak. A Képzeletbeli barátok koncepciója a színész-rendező John Krasinski forgatókönyvéből készült, ez ugyanakkor távolról sem jelent teljes eredetiséget, sőt. A filmet nézve számos alkotás eszembe jutott, például a Toy Story, a Szólít a szörny, a Végtelen történet, a Roger nyúl a pácban, illetve a Barátom, Harvey című James Stewart-film, amire egyébként történik is közvetlen utalás még a játékidő elején. Aki látta már az imént említett alkotásokat, az tételesen fel is tudja sorolni, minek kapcsán köthetők össze a Képzeletbeli barátokkal. Krasinski filmjében nem a játékok élnek, hanem a gyermekkorunkban elképzelt jóbarátaink. Nem utazunk át a fantázia birodalmába, de kvázi azzal élünk együtt. És itt is – akárcsak a Szólít a szörnyben – egy tragikus családi eseményt követően a gyermek főhősnek szembe kell néznie saját félelmével, és ehhez a feladathoz nélkülözhetetlen egy képzeletbeli barát. A film technikai megvalósítása (a mesei szereplők együtt mozognak a színen a hús-vér emberekkel) idézte elő bennem a Roger nyúl a pácbant, a Barátom, Harvey pedig egy az egyben arról szól, hogy a főhősnek (ott egy felnőtt férfi, itt meg egy kislány) van egy képzeletbeli barátja, akit csak ő láthat.

Minőség tekintetében a Képzeletbeli barátok sajnos egyik említett filmhez sem tud felnőni. Pont az nincs meg benne, ami például a Toy Storyt oly naggyá teszi, nevezetesen az, hogy Krasinski filmje képtelen kiaknázni az alapkoncepcióban rejlő számtalan lehetőséget. Talán az attól való félelmében, hogy bármit túlzásba visz, a Képzeletbeli barátok minden tekintetben visszafogottra sikerült. Nem hiányzik belőle a szív, de az nem dobban elég erősen. A meghatónak szánt jelenetek csupán pillanatnyi elérzékenyülést eredményeznek, ráadásul ehhez sokat hozzátesznek az Oscar-díjas Michael Giacchino (Fel!) szentimentális dallamai és az ugyancsak Oscar-díjas Janusz Kaminski (Schindler listája) operatőr szemet gyönyörködtető felvételei is. A film humorára szintén visszafogottság jellemző. Nevetni alig lehet, inkább csak mosolygunk, és ez némileg csalódás, hiszen Ryan Reynolds a film egyik főszereplője, és ő ennél volt már sokkal viccesebb is, gondoljunk akár a Deadpoolra vagy épp a Free Guy című filmre. Alakításának hatásfoka most talán elmarad a várttól, bár ez annyiból nem probléma, hogy így legalább nem lopja el a showt a mű gyermekfőszereplőjétől, akit Cailey Fleming alakít nagy átéléssel. Rajta nem múlik semmi, hiszen a néző akkor lesz szomorú, amikor ő sír, bájos mosolyától pedig mi magunk is jobb kedvre derülhetünk. A Képzeletbeli barátok legnagyobb hiányossága pont a címszereplőkben rejlik. Persze tudom, nekem mint felnőtt férfinak nem biztos, hogy ebben az esetben mérvadó a véleményem, de az a nagy lila izé (akinek egyébként Kék a neve) inkább fárasztott és idegesített, semmint nevetésre késztetett volna. Ugyanakkor az is tény, hogy ő legalább külön személyiséggel rendelkezik. A legnagyobb baj pont az, hogy őt és még egy barátot leszámítva a filmben nincsenek is kidolgozva a címszereplők, pedig a játékidő (100 perc) ezt lehetővé tette volna. Nem állítom, hogy a Képzeletbeli barátok egy kihagyott ziccer, azt meg pláne nem, hogy csúfos kudarc, de az biztos, hogy az ötletes alapsztori erőteljesebb megvalósítást érdemelt volna. 

6/10