Filmkritika: E. P. – A földönkívüli

A meghatározás szerint a giccs fogalmába azok az alkotások tartoznak, amelyek művészi eszközökkel a művészet látszatát keltik, ám valójában nem tekinthetők valódi értéknek. Ha azonban az „értékes giccs” kifejezés egy külön szócikk lenne a szótárban, egész biztosan ott szerepelne mellette Baz Luhrmann neve. Gondoljunk csak a filmjeire: a modern környezetbe varázsolt, DiCaprio-féle Rómeó és Júlia, a színpompás Moulin Rouge! és a még szemkápráztatóbb A nagy Gatsby – hogy csak a legismertebbeket említsük. Luhrmann legújabb alkotása, az Elvis a popzene királyáról, Elvis Presley-ről szól, és éppoly szemet gyönyörködtető, mint a rendező imént említett filmjei. A pazar kiállítás, a színskála valamennyi színében pompázó vizuális orgia Luhrmann védjegye, és mivel a film a popkultúra ikonikus figurájáról szól, azt mondhatjuk, hogy a stílus és a téma tökéletesen egymásra talált. 
Ez eddig rendben is van, az Elvist egyszerűen jó nézni, mert minden ecsetvonás azt érzékelteti, hogy ez egy nagy mű egy hatalmas sztárról. A film kezdetén olyan gyorsan történik minden, hogy észre sem vesszük, de már a popcorn fele elfogyott. Elképesztő kép­áradat zúdul a nézőre, a mo­­zivászon az első pillanattól kezdve olyan, akár egy svédasztal, telepakolva mindenféle ínyencséggel. 

És hogy miért mondtam a felvezetőmben, hogy a rende­­ző kicselezte a rajongói elvárásokat? Nos, Luhrmann filmje már a kezdetek kezdetén elárulja, hogy a sztorit nem Elvis szemszögéből követhetjük nyomon, hanem menedzsere, Tom Parker nézőpontjából. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy El­­vis magánéletét, lelki világát nem ismerhetjük meg mélyebben. Azért szerencsére ebből a nézőpont-áthelyezésből nem következik az, hogy Tom Parker minden egyes jelenetben szerepel, miközben Elvis meg csak mutatóban van jelen. A főszereplő mindvégig Elvis, de az ő életét a menedzserével való kapcsolata mentén ismerjük meg. Luhrmann tehát a me­­nedzser és a sztár kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, és Elvis pályafutásának bemutatását is ennek rendeli alá. Parker rögtön felfigyelt a fiatal Elvisre, munkát ajánlott neki, a közönség pedig imádta a jóképű fiatalember erotikától túlfűtött, extravagáns fellépéseit. Elvis Presley-ben az volt a fantasztikus, hogy az egyedülálló hang lenyűgöző színpadi megjelenéssel párosult. A fiatal lányok egyszerűen megvesztek érte, a felsőbb vezetés azonban nem nézte jó szemmel, ahogy fellépésein Elvis az akkori amerikai közerkölcsöket sértő, ráadásul a négereket idéző mozgáskultúrát mutat a színpadon. Ahányszor csak megpróbálták irányítani, Elvis Presley mindannyiszor fellázadt. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjön, többé már nem ő függ a menedzserétől, hanem fordítva: Parker függ Elvistől. 

Emellett bepillantást nyerünk az énekes zátonyra futott házasságába, gyógyszerfüggőségébe, illetve elviselhetetlenül zaklatott életritmusába. Hangsúlyozom: ezekbe csak bepillantást nyerhetünk. Sajnos. Pedig a színészek sokat tesznek azért, hogy a film komoly érzelmi mélységekig hatoljon. Austin Butler a címszereplő szerepében egy kissé modoros, de ennyi még bőven belefért. Azt, hogy mennyire sikerült imitálnia Elvis mozgáskultúráját, azt nem én vagyok hivatott eldönteni, mindenesetre engem meg­győzött. A mefisztói karaktert alakító Tom Hanks szenzációs Parker menedzser szerepében. 

A film az Elvis-rajongóknak kötelező. Aki viszont meg akarja ismerni őt, inkább a zenéit hallgassa. Bár az is igaz (és ez saját tapasztalat!), hogy ez a film meghozhatja a kedvet a zenéihez.