Mi újság, kuflik? – Itt mindenki hős, de egyáltalán nem minden mese

Türelmesek – vallja maga rajzolta figuráiról. Egyrészt megvárják őt a fiókban, másrészt igen elnézőek alkotójukkal. Dániel András író, illusztrátor mégis szinte elnézést kér különösnek tűnő alakjaitól, akik sajátos fizimiskájuk ellenére egészen hétköznapi alakok, helyenként groteszk történésekkel. Az Év Gyerekkönyv Írója címet idén neki ítélte a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum a hat év alatti kategóriá­ban. Nemrégiben a vásárhelyi gyermekkönyvtár invitálta elő­adásra. A gyerekek elmerültek András Kufli-világában, majd mintha egy kalapból csak a felnőttes kérdések kerültek volna ki. Miért lett író, szereti-e a saját alakjait, szeret-e írni, mit érez közben? András a türelmes dedikálás utáni be­­szélgetésünkkor szerényen korrigál:

– A gyerekek lényegesen differenciáltabban gondolkodnak, mint azt mi, felnőttek feltételezzük. Ez sejthető abból is, éppen mit vesznek ki a nekik szánt mesékből.

Valóságreferencia a mesékben

– Fél lábbal mindig a mesében, a másik féllel pedig a va­­lóságban állok. Az írásaimnak mindig van valóságreferenciája, nem tipikus mesék. Nincsenek benne varázslók és királykisasszonyok, klasszikus hősök. Engem elsősorban nem az olyan hagyományos mesei narratíva foglalkoztat, mint például a jók és a gonoszok párharca a végén megérdemelt győzelemmel. Ez is fontos. Kitűnő könyvek szólnak erről. Mégis inkább érdekel az, mi történhet, amikor nem jön a gonosz sárkány, a rossz varázsló, éppen csak egymással foglalkozunk. A szereplők közötti interakció szerintem legalább annyira izgalmas, mint egy váratlan találkozás a hétfejű sárkánnyal. Ami, valljuk be, gyakran nem is kevésbé problémás – mondta Dániel András.

Kuflik a történetben

Attól nem jön zavarba, hogy kiindulási ötletei gyakran szinte önálló életet élve, a maguk világát alakítva kanyarognak. Legtöbbször egy figura, egy alapszituáció indítja el fantáziáját. – Egyszer csak egészen másfelé já­­rok, mint terveztem. Ez a legizgalmasabb az egészben, holott bizonytalanság és kétségek gyötörnek, vajon jó irányba haladok-e. Valóban sokat tépelődöm. Új könyvemen éppen a pandémia idején dolgoztam, összezárva egy történettel, amiben egyre kevésbé bíztam. Szükségem volt egy külső véleményre, felolvastam hát valakinek, holott a kiadóm is mindig csak a kész történetet kapja kézhez. De a bezártságot, a megszokott találkozások hiányát én is rosszul viseltem. Reggeltől estig írhattam, ami elbizonytalanított, kezdtem szétesni, erősödött a szorongásom.

Nem vagyok egy könnyed srác

Történeteit átszövi András iró­­niája, sajátos humora; vi­lága egyszerre szokatlan és hétköznapi, hasonlóan bátor és kitartó figuráihoz. Ahogy fogalmazott: a kerettörténet mese, de közben ami történik a szereplőkkel, amit gondolnak, az sokkal absztraktabb, talán elvontabb az átlagosnál.

– Valóban hajlamos vagyok gyötörni magamat mindenfélével, problémázok akár a legapróbb dolgokon is. Nem vagyok egy könnyed srác. De közben ott az önirónia, amivel kiránthatja magát az ember az ilyen helyzetekből. Vagy éppen segít meglátni, hogy a világ nem csupán egy hatalmas problémahegy. Ha mégis, képzeljük azt, hogy nagyon hülyén néz ki, és akkor már nevethetünk is rajta – mondta András. Játékos cinkossággal kacsint ki, főként Kufli-történeteiből a felnőttek felé, a szülőket is bevonva a játékba. A lelkes reakciók felbátorították. – Gyerekeknek felolvasni szép feladat, de egy idő után embert próbáló tud lenni, ha csupán a gyerekeket szólítja meg a mese – tette hozzá.

A nyúlformájú kutya

Dániel András már inkább na­­gyobbaknak szánt kötete a Nyúlformájú kutya, ahol figurája egy érthetetlen, groteszk és bizarr világban, a könyv oldalain kering.

Érzelmekkel teli, a létezés és önértelmezés küzdelmeit boncolgató, fanyar és sodró könyve a szerzőt magát is meglepte.

Az pedig olvasóként meglepő, hogy az illusztrátor szinte elnézést kér különc alakjától. – Rajzoltam egyszer egy kicsit nyúl, kicsit kutya, láthatóan na­­gyon szomorú figurát. Kitűztem az asztalom fölé a polcra, sokáig ott lógott. Megérintett, és felidézte azt a gyerekkori érzésemet, hogy a színes filccel rajzolt és sokszor elrontott alakokat nem tudom kijavítani, ettől kezdve így kell élniük. Így jutott eszembe, vajon mi járhat a nyúlformájú kutya fejében, és kezdtem el írni az ő monológját.

Ne veszítsen ártatlanságából

Legyen három! – egyezkedett hajdan a kiadó Andrással az egymást követő Kufli-kötetek mennyiségéről. A sorozatoktól korábban szigorúan elzárkózó író úgy gondolta, a bűvös szám talán még belefér. – Mindig új dolgok érdekelnek, egy sorozat viszont színes történetével együtt is kötött szöveg és irány. Azután kitaláltam a Kuflikat, ők pedig váratlanul és értelmezhetetlen okokból sikeresek lettek – mondta András. Mostanra készült rajzfilmsorozat, társasjáték, tizenötnél több kötet, meg plüssök, figurák, lassan még Kufli-jégkrém is, bár félig ironikus mosolyából nem derült ki, utóbbiról viccelt, netán komolyan gondolta. – Próbálom egy antropológus módjára szemlélni az olvasói reakciókat és a magamét is. Kíváncsi vagyok, hogyan mű­ködöm egy ilyen helyzetben. Az a feladatom, hogy közben a történet ne veszítsen ártatlanságából. Ne hagyjon nyomot, hogy ez a hét különös fi­­gura váratlanul hős lett. Oda kell figyelnem, hogy ugyanazok maradjanak továbbra is.