Még a 60-as években is jártak pünkösdölni a szegedi tanyavilágban

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, az egyház születésnapja a pünkösd. Neve a görög pentekosztész, ’ötvenedik’ szóból származik: a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. Bálint Sándor szerint „minden népnél megtalálható valamilyen formában a tavasz megünneplése.

A telet jelképező szalmabábot vízbe dobják, esetleg elégetik, pünkösdi királyt és királynőt választanak, akik a tavasz eljövetelét, a termést, szaporodást akarják mágikus szertartásokkal biztosítani… Az egyház, ha nem is tudta őket teljesen kiirtani, keresztény tartalommal igyekezett megtölteni.”

Az összes egyházi ünnephez kötődő néphagyomány közül azonban a pünkösdinek van a legkevesebb köze az egyházi rituáléhoz, írta Dömötör Tekla néprajzkutató. A legtöbb egyházi naptári ünnepnél a paraszti néphagyományokban erősebben érvényesül a szakralitás, a pünkösdi hagyománykör keveset vesz át a liturgiából, fejtette ki lapunknak korábbi cikkünkben Bárkányi Ildikó néprajzkutató, a Móra Ferenc Múzeum általános igazgatóhelyettese és főmuzeológusa. Az egyházi liturgiához és a keresztény legendáriumhoz a pünkösdölő énekek kapcsolhatók leginkább. Ezekben helyet kapnak egyházi énekek is.

Megégették az álkirályt

A legismertebb pünkösdi szokás, a király- és királynőválasztás – amit az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban idén is felelevenítenek – nem speciá­lisan magyar ha­­gyomány. Változatai Eu­­rópa-szerte fennmaradtak. Eredete összetett: hathattak kialakulására a Római Bi­­rodalomban dívó májusi szokások, az ősi itáliai termékenység-istennő, Maia ünnepe, és a tavaszköszöntő Floralia ünnep, észak-európai és szláv szokások. Egyes megközelítések archaikus korba teszik az eredetét. Összefüggésbe hozták a férfivá avatási rítusokkal, rituális királyáldozatokkal, termékenységünnepekkel, az ókori mediterrán térség és Babilónia fordított királyságával. Egy rabszolga egyetlen napra átvehette az uralkodó szerepét, de aztán megégették – sokat szelídült a szokás, mire hozzánk eljutott.

Európa-szerte voltak példák a királyáldozat hagyomá­nyára is, szelídebb formájá­ban csak kicsúfolták az álkirályt. A Ma­­gyar Néprajzi Lexikon arról ír: lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi le­­gényünnep is. A lótenyésztő keleti rokon népek ugyanis máig ismernek versenyjátékokkal, lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket.

Tilos a királynéasszony-­ültetés

„Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak emellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község, lovát, marháját tartoznak a társai őrizni, s ha netán valami apró vétséget követne el, azért testi büntetéssel nem illetik.”

Egy XIX. századi szokásgyűjtemény közölte a „tudnivalókat” a pünkösdi királyválasztás kapcsán, de Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében is lejegyezte a menetét. A győztest olykor brutális próbák során választották ki, némelyik ma állatkínzásnak számítana.

A pünkösdi királynéválasztásról a XVIII. századig kevés az adat, de több határozat is fennmaradt, ami a pünkösdi király- és királynéválasztást tiltotta. Az 1692-es csíkkozmási tilalom, amit a Magyar Néprajz is idéz, például így szólt:

„Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a (...) királynéasszony ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas.”

A másik gyakori tilalom a májusfaállításra vonatkozott. Ennek gyakorlati oka volt: 1770-ben Tessedik Sámuel arról számolt be, hogy megszüntették a májusi fák bevitelét a templomba pünkösdkor, mert a gazdák legszebb gyümölcsfái­kat láthatták ott kivagdosva. A Magyar Néprajz említi, hogy sok helyen azért tiltották meg a májusfaállítást, mert féltették az erdő fogyatkozó fáit.

Pünkösdölés a tanyavilágban

Már a szegedi Dugonics András is említette 1788-as, Etelka című regényében, hogy az Alföldön fiú- és lánygyermekek egyaránt házról házra jártak pünkösdölni.

„Szokás ugyanis az Alföldön pünköst első napján egy szép kis gyermeket, néhutt csak leányt, csinosan felöltöztetni, versekre betanítani, mikor aztán megy házrul házra, hirdeti az ünnepet, ajándékot kap”

– idézte Dömötör Tekla Erdélyi Jánostól.

A termékenység, a megújulás áll a pünkösdölés – például a pünkösdikirályné-járás adománykérő szokása, a templom és a ház zöld ággal díszítése – pünkösdhétfőre eső hagyományának hátterében. Szintén Bárkányi Ildikótól tudjuk, hogy a szegedi tanyavilágban még az 1960-as években is jártak a kislányok pünkösdölni. A Magyar Katolikus Lexikon is sok néphagyományt megőrzött Csongrád-Csanád megye területéről. A bodzázás is mást jelentett akkor, mint most.

Bodzázás és fürdőzés

A szegedi táj népe – Tápé kivételével, amely Úrnapján díszít – zöld ággal: fűzzel, de főleg bodzával ékesítette föl háza táját, különösen a kerítést, ablakot, korábban a vízimalmokat, hajókat is. A szegedi tanyák népéből települt Csólyospáloson azért tűzték ki az ágakat, hogy Isten haragja, vagyis a mennykő elkerülje a házat, másutt a boszorkányoktól vé­dett. A bodzaágakat eltették, és ha valakit szélhűdés ért, megfüstölték vele.

A kiszomboriak a zöld ágakat pünkösdkor nyíló virágokkal is megtűzdelték. Itt az ünnepen kenyeret égettek, hamuját a gabonaföldre szórták, hogy az aratás gazdag le­­­gyen. Szerencsésnek tartották azt, aki pünkösd hajnalán született, a reggeli mosdóvízbe pünkösdi rózsát szórtak, hogy egészségesek legyenek. Az apátfalvi öregek úgy tartották, a pünkösdi bodza leveléből és virágjából főzött ital orvossága minden betegségnek.

A keleti szlávoknál jellegzetes az ünnep kapcsolata a vízzel, de erre magyar nyelvterületről csak szórványos adataink vannak, az egyik éppen szegedi. Egykor a szegedi lányok nemcsak nagypénteken, nagyszombaton, hanem pünkösdkor is megfürödtek a Tiszában.

Piros pünkösd rózsája

Korábban a pünkösdi misén pirosba öltözve jelentek meg a lányok a katolikus templomokban. A piros szín a pünkösd szimbóluma, a szeretet és az élet teljességét jelképezi. Bárkányi Ildikó korábban la­­punknak elmondta: a pünkös­­di rózsa motívuma Szent Erzsébet legendáriumához tartozik. Pál József irodalomtudós szerint eredete a mennyei rózsa, aminek amfiteátrumszerű szirmain helyezkednek el a boldog, üdvözült lelkek, akik részesülnek Isten szíves látásában.