Szakértelem és érzelem

Amikor a híres-neves Martin Scorsese kijelentette, hogy az ő szemében a szuperhősökről szóló mozifilmek annyira értéktelen celluloidhulladékok, hogy még filmnek sem tartja őket, sok millió rajongó egy emberként hördült fel, és azonnali magyarázatot követeltek a veterán filmrendezőtől. Ő azonban magyarázkodás he­­­lyett további becsmérlő szavakkal illette a Marvel-moziverzum alkotásait.

Legújabb filmje, Az ír megtekintése után jómagam azt gondolom: ha van rendező, akinek maximális tiszteletben kell tartani a véleményét, az nem más, mint ő – Martin Scorsese. Scorsese, akinek olyan filmtörténeti jelentősé­­gű csodákat köszönhetünk, mint a Dühöngő bika, a Nagymenők, a Taxisofőr vagy épp a Viharsziget. És most Az ír. Az ír, amiben összesereglik a 70-es és 80-as évek hollywoodi mozijának csaknem valamennyi szí­­nészistene, kezdve Robert De Niróval, folytatva Al Pacinóval és Joe Pescivel, egészen Harvey Keitelig bezárólag. De Niro alakítja az ír Frank Shee­rant, aki még fiatalon akarva-akaratlanul is a maffia szol­­gálatába szegődik. Idősko­­ri visszaemlékezései által szép lassan megelevenednek a gengszterélet mindennapjai, a bűntársak el­­simított ügyei, a maffiavezérek egyre súlyosabb áldozatokat követelő megbízatásai. Megismerjük Sheeran feleségét és gyermekeit, végigkövetjük mind romló kapcsolatukat, és mindezek után annak is tanúi leszünk, milyen kockázatokat rejt magában az, ha egy maffiózó baráti kapcsolatot ápol egy rebellis politikussal, név szerint Jimmy Hoffával. A Hoffa–Sheeran nexus Az ír leghangsúlyosabb, legerőteljesebb szála.

A filmnek Hoffa feltűnése ad leginkább érzelmi mélységeket, a politikust alakító Al Pacino pedig már írhatja is a köszönőbeszédét az Oscar-ceremóniára. Energiájával és ka­­rizmájával Pacino szinte felrobbantja a vásznat, mellette még Robert De Niro is haloványnak tűnik. És ha már a színészi alakításoknál tartunk, Joe Pesci teljesítményét kell még külön kiemelni. Az ő játéka bár kevésbé látványos, mint Pacinóé, jelenléte és tekintete viszont hátborzongatóan delejes.

Ők azok a művészek, akik itt és most megvalósították egy nagy formátumú filmrendező álmát, aki Az írrel elkészítette saját főművét, opus magnumát. A megnevezés korántsem kizárólag a három és fél órás játékidőnek szól, sokkal inkább annak, hogy Scorsese – amellett, hogy ismét kedvenc témájához, a maffiózók élettörténetéhez nyúlt – eleddig soha nem látott érzelmességről tesz tanúbizonyságot. A rende­­ző szakértelmét soha senki sem vonta kétségbe, ám most a szakértelmen, a lenyűgöző profizmuson túl azt is megismerjük, milyen az, amikor egy sokat megélt, végtelenül bölcs művészember az életről mesél, azon belül a megöregedésről, a gyászról, az elmagányosodásról és – ami a legfájóbb – a saját szeretteinktől való elhidegülésről. A rendező főműve Az ír – nem biztos, hogy a legjobb, de mindenképpen a legszemélyesebb.

Egyetlen negatívumként a film egyenetlen színvonalát le­­het felhozni. Scorsese imád filmet készíteni, és talán túlságosan is: a forgatókönyv he­­lyenként lehetne feszesebb, nem ártott volna kurtítani a túlméretezett játékidőn. Hoffa feltűnésétől egészen az utolsó képkockáig Az ír minden idők egyik legerősebb másfél-két órájával rendelkezik, de ami ez előtt van (és az is megvan vagy másfél-két óra), zömmel karakterépítéssel telik – egy izgalmas sztori elbeszélése helyett.