Dugonics Andrásra emlékeztek halála évfordulóján

Beszédet Kokas Károly, az SZTE Klebelsberg Könyvtár nyugalmazott főigazgató-helyettese mondott. Rámutatott, hogy Dugonics András 1740-ben született, alig harminc évvel azután, hogy leverték a Rákóczi-szabadságharcot. Ahogy fogalmazott, a késő barokk korszakba, egy megrekkent feudális társadalom közepébe. Élete végén, 1818-ban azonban már a felvilágosodást is elhagyván megnyílt az út a romantika felé.

– Beleszületett a Habsburg-birodalomba kisebbségiként, hiszen dalmát volt, magyarrá vált, és megpróbált a magyarsága mellett olyan értékeket emancipálni, mint a szegediség, a magyar népiség, a gyermeknevelés és a kultúra magyar nyelvű terjesztésének ügye – fogalmazott Kokas Károly, majd azzal folytatta, hogy Dugonics alkotásai nem attól érdekesek, hogy ma élvezzük azokat vagy sem, hanem attól a szándéktól, jóakarattól és eltökéltségtől, amelyet az utókor számára örökül hagyott. 

Arra is kitért beszédében, hogy Dugonics korunkban kiemelkedően sikeresnek ítélt életművét egészen máshogy minősítették irodalmár kortársai. 

– Kazinczy fűt, fát, virágot, mindent kiabált rá, a korabeli irodalomban nem fogadták jól. Borzasztó küzdelmes volt az élete – emelte ki, de beszédéből az is kiderült, hogy a hétköznapi emberek azonban helyén kezelték zsenialitását, Etelka című regényéért rajongtak.  

– A Pest vármegyei táblabíró egy vitában a megyei közgyűlésen a következőt mondta: „Uraim! Amiket itt mondunk, mindnyájan az Etelkából puskázunk. Kérjük az Urat, el ne hagyja ezután is írásiban Magyarországot, ébressze fel mogyoróinkban a nemes bátorságot” – zárta Kokas Károly beszédét a Dugonicsnak bókolt idézettel.