A török, akit Szeged máig emleget

„Hóbiárt basa az egyetlen török, akit Szeged népe máig emleget.” Ezzel a mondattal kezdődik a szöveg a táblán, amit a Piroska téren lehet megtalálni. Az áll rajta, hogy a basának a szilléri szőlőkben volt a nyaralója. A szegedi néphagyomány szerint a menyecskék verték agyon a papucsuk sarkával, de a legendának háromféle változatát is ismerjük. Mindegyikre találunk írott példát is: utánanéztünk, hogyan maradt meg Hóbiárt basa alakja az irodalomban, sajtóban, szegedi mondavilágban.

Török temető

Péter László, a 2019-ben elhunyt neves szegedi irodalom- és helytörténész azt írta a Hóbiárt basa utcáról a Szeged utcanevei című kötetben: Hóbiárt basa szegedi mondahős.

A történet egyik változatában Kampó vitéz győzte le párviadalban, a másikban a szegedi menyecskék a köztük legyeskedő basát papucsuk sarkával verték agyon. Ennek egy variációja szerint a tarjáni szőlők között volt a nyaralója, ide csalogatta a fölsővárosi halászok és hajósok asszonyait, mígnem a férjek rátörtek és agyonverték. Több forrásban, például Bálint Sándornál is, olvastuk, hogy ennek az utcának a táján volt egykor a török temető.

A Móra Ferenc Múzeum 2017-es évkönyvében jelent meg Máté Zsolt Szeged hódoltságkori török temetője című írása. A szerző Bél Mátyás 1732-ben lezárt, Notitia Hungariae novae historico-geographica című művéből is idézett: „[…] a törökök híres-neves Hubiar agáját […] díszes szertartással temették el a Felsővároson. Sírköve fölé türbét emeltek, jóshelyként zarándokoltak a sírhoz (…)” . A Szeged folyóiratban jelent meg 2019-ben Tóth Marcell A szarmatáktól a Horthy-telepig című, Tarjánnal foglalkozó cikke, amiből kiderül, hogy egy friss kutatás a Pósz Jenő utca köré helyezi az egykori török temetőt. Ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy a két utca igen közel van egymáshoz.

Harcias menyecskék

Tonelli Sándor jegyezte a Szeged török kori emlékeivel foglalkozó cikket lapunk 1936. december 13-ai számában, amiben az áll: a basáról „a történelem nem tud ugyan semmit, de utcája van Szegeden, és egyedül él a török nagyurak közül a szegedi nép emlékezetében.

Erről a Hóbiárt basáról azt mesélte a fáma, hogy igazhitű muzulmán létére is szerette a bort, no, meg az asszonyokat. A tarjáni szőlők között volt a nyaralója, ahol nagy mulatásokat rendezett, felsővárosi halász és hajós asszonyok részvételével. Állítólag a felbőszült felsővárosi magyarok verték agyon. De van a mesének olyan variánsa is, hogy (…) papucsaikkal az asszonyok dolgozták meg olyan keményen Hóbiárt basa tar koponyáját, hogy belehalt sebeibe. Tanulságnak így maradt meg az utókor számára, hogy nem ajánlatos a harcias felsővárosi menyecskékkel kikezdeni.” Érdemes hozzátenni, hogy a szegedi papucsot nagy valószínűséggel a török mesteremberek terjesztették el Szegeden, tehát saját „fegyverüket” fordították a menyecskék vagy férjeik a basa ellen.

Móra regényt tervezett

Móra Ferenc Hóbiárt basa meg én című tárcája a Délmagyarország 1923. február negyedikei lapszámában jelent meg.

Felolvasni utazott vonaton Gyulára, és egy bakterház kertjében látott egy nagy, szemölcsös sütni való tököt – amiről eszébe jutott a török basa. Ő azt írja a mondahősről, akiről regényt is tervezett: „a török időkben várparancsnok volt Szegeden és igazság szerint nem basa volt, csak bég, de már azért inkább csak basának emlegetjük (…). Emlegetni pedig arról szoktuk a boldogultat, hogy ő volt az, akit a papucsuk sarkával vertek agyon a szőlejében a szegedi menyecskék, akiket oda hordatott cseresznyét szedni. Azért gondolom, hogy ilyen tökfejű, kopasz úriember lehetett, mert

ha valami pörgebajuszú, nevetőszájú fiatal janicsárkapitány lett volna, aligha ölték volna meg a szép halásznék. Legalább is nem ilyen csúfos halállal.”

Tömörkény István, mint az utca egyik „őslakója”, az Oskola utca és a Palánk eltűnőfélben lévő romantikáját örökítette meg, amibe Hóbiárt basa is belekeveredett. „Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsausz, a tekintetes szubasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsák-főispán és vilajetkormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték. Isten nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte halálát.”

Kis Kampó fejezte le

A Szeged és népe a legenda egy másik változatát őrizte meg. Itt is csúnyán végezte a basa, de legalább nem papucs általi halált halt. A monda szerint a XVI. század első felében Mohamed pasa hatalmas sereggel támadta meg Szegedet. Mire megérkezett a segítség Temesvárról, a török már elfoglalta a várost. Az egyik vitéz, a kis Kampó „lovával merészen a Tisza hullámaiba ugratott és a folyót átúsztatva a törökök nagy álmélkodására és bámulatára vakmerően partra szállt”. Kihívta párbajra a törökök legnevezetesebb vitézét, az óriás termetű Hubiárt pasát. Az óriás török kinevette a kis termetű Kampót, de szembeszállt vele. A vitéz kis Kampó azonban már az első összecsapásnál kettéhasította a fejét, és mire a törökök észbe kaptak, úsztatott is vissza a Tiszán át az övéihez. Péter László 1986. szeptember 13-ai Délmagyarország-beli cikkében foglalkozott kis Kampó vitéz alakjával. Írásából kiderült, hogy Debreczeni János gyűjtése szerint – Kampó táltos Szegeden – a vitéz egy táltos volt.

Természetfölöttiségét különleges képességei jelezték: tüzet okádott, teste jéghideg volt, táltos lovával átugratta a Tiszát. Eleinte kaszabolta a törököt, azután kegyelmet adott nekik. A történet így mondja el Kis Kampó halálát: „Ezután átment Kampó a Tisza túlsó oldalára (hol most Újszeged van) pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vévén, azt a basának vitte (…). Ily halállal végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.”