2020.03.21. 09:35
A költészet világnapjára
Ha van valami, amire magyarként igazán büszkék lehetünk, az a költészetünk. Vitán felül minimum három olyan költőt adott ez a nemzet a világnak, akiket az egyetemes irodalom is számon tart. Adyt a szerbek, Petőfit a japánok, József Attilát pedig például a németek tartják nagyra, de tudjuk, hogy a fiatal Nietzsche Petőfi német fordítású verseit zenésítette meg.
Forrás: Pixabay
A költészet definícióját jól ismerjük iskolai tanulmányainkból, vannak formai szabályai, de amitől igazán vers lesz egy vers, az a tartalma. Annak a művészete, hogy néhány sorban foglaljunk össze valamit, amit a tudósok, kutatók, és az egyszerű halandók jó esetben is csak hosszú oldalakat megtöltve tudnak körülírni. Míg a költők egyetlen érzékletes metaforával ragadják meg a lényeget és mutatnak rá valamilyen rejtett összefüggésre.
A magyar költészet napját április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük, akit bár a szegedi egyetem akkori fura ura eltanácsolt, mégis előre látta, hogy ő egész népét fogja, s nem középiskolás fokon tanítani. Igaza lett. S ha a magyar nyelvet annyian beszélnék, mint az angolt, akkor bizonyára ez a nép alatt egész Európát ide lehetne számítani. A költészet hasznát illetően pedig álljon itt három vers, amelyek magáról a költészetről és az általuk nyújtott időtlen oltalomról szólnak.
József Attila: Ars Poetica
Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.
Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
Petőfi Sándor: A költészet
(részlet)
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
Kosztolányi Dezső: Fohász
Vers, vers, ne hagyj el. Csak most maradj még.
Maradj, maradj itt. Voltál te nékem
kamasz-dicsőség, szívdobogtató,
vad kokain, mitől megbandzsult
részeg pupillám. De légy ma minden,
élet helyett élet, mert már a téli
holdfény inog a háztetőkön,
szél dudorász az utcacsatornán
s úgy összeszűkül a világ köröttem,
úgy fintorognak rám a viszolygó
tárgyak, mint hajdan csecsemőkoromban,
amikor a sötétbe hagytak,
rémek között s kimentek a szobából.
