Zárva és mégis nyitva

A napokat igyekszem kellemesen, a feszültséget oldva zárni. Ennek része a beszélgetésekhez csatlakozó egy-két hosszúlépés – ebben a hőségben kiváló hűsítő – és ritkábban, a meleg miatt is, egy-egy kicsi, vagyis 3 cent rövid. Otthonomhoz legközelebb az a lazítóhely található, aminek az ajtóra kiragasztott alcíme Tudáscentrum (nem ez a hivatalos neve), és több újságíró kollégával tisztában vagyunk azzal, hogy ez igaz, ez a valóság.

Például amikor Hódmezővásárhelyről tudósítottam a Délmagyarországot, a Délvilágot többször előfordult, hogy tragikus baleset, vagy bűncselekmény, gyilkosság után „nyomoztunk”, kutattunk, mert a másnapi számba részletes beszámolót kellett írni az eseményről. Nem szaporítom a szót: a közeli kocsmákba tanácsos volt betérni, mert ha nem is „tűpontos” infókkal szolgáltak az ott iddogálók, támpontot adtak, merre induljunk tovább, kit keressünk és kérdezzünk, milyen indokok – esetleg féltékenység – húzódhattak meg a háttérben.

Szóval a Tudáscentrumban elfogyasztva esti „nyugtatómat” hazaindultam, mikor észrevettem a behúzott rácsot és az annak ellentmondó, mögötte világító nyitva feliratot. Nem én voltam az utolsó távozó, így az utóbbi volt még igaz. De eszembe jutott: a raboknak hiába tennénk ki a rácsok mögé a nyitva táblát – nem hinnék el.