Bartyik Katalin negyvenhét év után befejezte gyermekonkológusi pályáját

Július elsejével az egyik legismertebb és legkedveltebb szegedi orvos tett végleg pontot karrierje végére. Bartyik Katalin gyermekonkológus, hematológus 47 év után nyugdíjba vonult, bár mint mondta, ezt azért már jó ideje készítette elő. Előbb félállásban, majd már csak negyed állásban dolgozott a gyermekklinikán és gondoskodott az utánpótlásról is szakorvosok és leendő szakorvosok kinevelésével. Így utolsó munkanapján úgy tudott kilépni munkahelyéről, ahol 47 évig dolgozott, hogy tudja: valóban nem megy már többé oda vissza.

– Nem mondom, hogy ez könnyű, vagy hogy nem hiányzik az életem, amit eddig éltem. De igyekszem olyan dolgokkal elfoglalni magam, amikre eddig nem jutott időm. Olvasok, kirándulok – mosolygott.

Bartyik Katalin elköltözött otthonról, hogy a tanulásra koncentráljon

Bartyik Katalin egyszerű, földműves családból származik: édesanyja 8, édesapja 6 osztályt végzett. – Én már 12 évesen elhatároztam, hogy gyermekorvos leszek. A nagynéném azonban tudta, hogy ha otthon maradok Nagyszénáson, a szüleimnek segítettem volna még akkor is, ha ezt nem várják el tőlem, és hiába voltam jó tanuló, az iskola háttérbe szorult volna. Éppen ezért arra biztatott, hogy ne Orosházán, hanem Hódmezővásárhelyen végezzem el a középiskolát. A Bethlen-gimnáziumból egyből fel is vettek az orvosi karra, amit már úgy végeztem el, hogy 5. és 6. évben is szültem. Nem volt azonban sem évhalasztásom, sem utóvizsgám emiatt – mesélte.

Éjjel-nappal a beteg gyerekek rendelkezésére állt

A gyermekonkológia felé Virág István professzor terelte, amit annak ellenére szívesen választott szakterületének, hogy akkoriban csak a betegek 20 százalékán tudtak segíteni. Nem véletlen, hogy a professzor nyugdíjazása után Bartyik Katalin egyedül maradt, nem volt rajta kívül más szakorvos. – Megtanultam viszont, milyen fontos, hogy a nővéreket tiszteljük és együtt tudjunk dolgozni velük. Ezen a szakterületen ugyanis nagyon fontos, hogy már akkor észrevegyük egy gyerek állapotváltozását, amikor azt még a mért értékek nem jelzik, ők pedig több időt töltenek a betegágyak mellett. De velem a problémákat is mindig meg tudták beszélni, szóval azt gondolom, szerettek – fogalmazott.

Bartyik Katalin elismerte: férje és anyósa segítsége is kellett ahhoz, hogy karrierje legyen. – Az ügyeleteket én sokáig mindig bent töltöttem a klinikán. A gyerekek volt, hogy egy éjszaka többször is felébredtek, olyankor ott ültem az ágyuknál és mesét olvastam nekik, mert mindig engem hívtak. De később is, amikor már nem álltam rendelkezésre személyesen folyamatosan, akkor is éjjel-nappal riasztható voltam. Csak egy esetre emlékszem, amikor a férjem ezen kiborult: amikor egy évben Szenteste is folyamatosan csörgött a telefonom. Már álltunk a fa körül, amikor újra felvettem egy hívást, és akkor kifakadt. Kiderült, hogy csak boldog karácsonyt akartak kívánni – nevetett. Hozzátette: igyekezett azért ezt kompenzálni is: amikor nem dolgozott, minden idejét a családjának szentelte.

Az osztály és Bartyik doktornő neve összefonódott 

A leukémiás és daganatos gyermekek ma már 85 százalékban meggyógyulnak. Ehhez a gyógyszerek fejlődése mellett Bartyik Katalin szerint a körülmények javulása is sokat hozzátett – utóbbi miatt azonban rengeteg harcot vívott. – Négy professzort fogyasztottam el és néha bizony hadakoznom kellett velük az osztályért, a betegekért. Összességében azonban mindannyian támogatók voltak. Szerencsére a daganatos gyerekek gyógyítását mindig szívesen támogatták az emberek is, így alapítványi pénzből hatalmas fejlesztéseket tudtunk végrehajtani. Így vásároltunk meg rengeteg műszert és így épült fel a mostani osztály is 20 éve, amire nagyon büszke vagyok. A korábbi 5 és 8 személyes kórtermek helyett minden betegünk külön szobában van elhelyezve az egyik szülőjével. Sajnos a Covid idején a nővéreket elvitték, néhányan emiatt felmondtak  és a létszámhiány miatt a korábbi kettő helyett már csak egy szinten tudunk működni – beszélt a múltról és a jelenről. 

A szegedi gyermekonkológiai osztály az elmúlt 47 évben összefonódott Bartyik Katalin nevével, éppen ezért hosszú előkészítést igényelt, hogy nyugdíjba tudjon vonulni. – Én voltam mindig, aki folyamatosan ott voltam az osztályon. Ráadásul empatikusnak ismerhettek meg, valamint olyan orvosnak, aki mindig mosolyog, mert azt vallja, hogy a magánéleti problémákat sosem szabad bevinni az osztályra. Így a gyerekek és a szülők is hozzám kötődtek, bennem bíztak. Azonban évente 10-18 új leukémiás és ugyanennyi daganatos gyermek érkezik hozzánk. A z utóbbi időben őket már tudatosan a kollégáimhoz irányítottuk és velem nem találkoztak – mesélte. Saját betegei pedig az eltelt években meggyógyultak, így maximum néhány aggódó sms-re vagy messenger-üzenetre kell időnként válaszolnia, amit természetesen a mai napig szívesen megtesz.

Egyszer el kell határozni, hogy itt a vége

– Június 29-én voltam utoljára a klinikán. Akitől kellett, elbúcsúztam, és lezártam életemnek ezt a szakaszát. Azt gondolom, ezt csak így lehet, egyetlen tollvonással meghúzni egy vonalat. Egyszer el kell határozni, hogy itt a vége, és ahhoz akkor tartani kell magunkat. Nekem megadatott az életben, amit szerettem volna, így azt gondolom, nem lehetek elégedetlen, még akkor sem, ha túl a 70-en is még aktívnak és életerősnek érzem magam. Ráadásul a munkámat több díjjal is elismerték, ami nagyon jól esik, még úgy is, hogy sosem szerettem fényezni magam, és nem is ez mozgatta a cselekedeteimet. A karrier viszont sosem érdekelt, ezért nem hiányzik a professzori cím sem. Az unokák úgysem professzor nagymamának, hanem Kati nagymamának fognak hívni – mosolygott. 

És hogy mit tervez nyugdíjas éveire? – Most például azokat a könyveket olvasom, amikre életem során sosem volt időm. Nagyon szeretek kerékpározni is. Napi 20 kilométert tekerek, de nagyon szeretném valamikor körbebiciklizni a Balatont. És sokat akarok túrázni is. Most azonban a beteg férjemet segítem, ez a legfontosabb feladatom – tette hozzá.