2022.11.01. 10:00
Mindegyik mozdonynak megvan a maga varázsa Bajczár Péter szerint
Csaknem negyvenöt évet húzott le a vasútnál Bajczár Péter: az általános iskola után inasként került oda 1977 őszén, majd idén tavasszal mozdonyvezetőként vonult nyugdíjba. Végigjárta a szamárlétrát, vitt teher- és személyvonatot is. Számtalan mozdonyt vezetett, de egyiken sem érezte magát idegennek. A mai napig szeretettel beszél szakmájáról. Azt vallja, ha szeretjük a munkánkat, akkor nem jelent terhet, amit meg kell csinálnunk.
Konfettivel és pezsgővel búcsúztatták március 21-én, utolsó szolgálati napján. Fotó: Panyik-Tóth János
Gyerekként rengetegen álmodoznak arról, hogy tűzoltók, kukások vagy mozdonyvezetők lesznek, aztán ezek a kalandos vágyak szépen lassan kikopnak az emberből, és végül mindenki beáll a sorba: könyvelőnek, asztalosnak vagy tanárnak állnak, és csak titokban vetnek csillogó pillantásokat egy-egy elhaladó szirénázó tűzoltóautóra, a dübörgő kukásautóra vagy egy hatalmasat kürtölő vonatra.
Bajczár Péter gyerekként nem azt forgatta a fejében, hogy majd egyszer egy többtonnás gépet irányít, mégis a vonat vezetőfülkéjében kötött ki. A nemrég nyugdíjba vonult mozdonyvezető olyan baráti közösségre talált hosszú munkaévei alatt, amely bearanyazta számára ezt a felelősségteljes, nehéz, de szép szakmát.
Nem lett szobafestő
– Igazából szobafestő szerettem volna lenni. A keresztapám is az volt, bár ő igyekezett inkább lebeszélni. Aztán az osztályfőnököm, Horváth Ilona javasolta, hogy mi lenne, ha mozdonyvezető lennék, mert a szomszédja is az volt, ismerte a szakmát. Gyerekként a Nagyhegyen laktunk, felsősként én is a kissorompónál jártam át: ott tolattak a vonatok, akkor is szívesen nézegettem őket. Szóval aztán, amikor az osztályfőnököm adta ezt az ötletet, kimentünk a fűtőházba, szétnéztünk, és nekem is megtetszett a munka. Aztán már nem akartam szobafestő lenni – mesélte Bajczár Péter.
Inasból mozdonyvezető
A vasutas 1977 szeptemberében került a vasúthoz mint inas, majd miután szakmát szerzett dízelmozdony-szerelőként, ott is maradt a műhelyben. 1981-ben került utazóállományba, 1982-től lett vontatási vonatkísérő, majd a következő évben elvégezte a dízelmozdony-vezetői tanfolyamot is. – 1983. október 20-án vizsgáztam le, hatóságilag regisztrált mozdonyvezető lettem – idézte fel az eseményeket.
Végig a szamárlétrán
– Volt egy ranglétra, azt illett végigjárni. Én állomási tolatómozdonyon kezdtem, aztán kerültem mellékvonali személyvonatokra. Még volt szerencsém AB motort is vezetni, BZ, MD motorvonatokat, az M41-es „Csörgőt”, M44-et, sok típusú vonatot. Én szerettem mindet, egyiken sem éreztem magam idegennek, mert mindegyiknek megvan a maga varázsa – vallotta Bajczár Péter.
Gyors döntéshozás
Hozzátette, a fülkében folyamatos koncentrációra van szüksége, és ha kell, azonnal tudnia kell dönteni. Szerencsésnek érzi magát, mert nem volt olyan balesete, amit meg tudott volna akadályozni.
– Rengeteg balesetet sikerült megelőzni, nem volt olyan szolgálat, hogy piroson át ne mentek volna előttem. Az útátjárókban mindig „ezerrel” odafigyeltem, éreztem, láttam az autó mozgásán, hogy megáll-e vagy áthajt a tiloson. Egyszer egy néni hajtott elém, de ott szerencsére nem lett nagyobb baj, egyszer meg egy kamion ment át előttem megállás nélkül. Ott ki is kellett lépnem a vezetőfülkéből, hogy ne maradjak ott. Sajnos volt egy öngyilkosom is: Pilisnél ült a srác a sorompón, mintha csak várná az áthaladást. Körülbelül tizenöt méterre lehettem, amikor felugrott, és már feküdt is a sínekre. Rögtön fékeztem, de nagyjából két másodperc lehetett, mire odaért a vonat, 150-200 méterre álltunk meg az útátjárótól. Rossz élmény volt, de amit nem lehet megelőzni, azt könnyebben fel tudtam dolgozni – osztotta meg a mozdonyvezető.
Se hétvége, se ünnepnap
Azoknak, akik azt forgatják a fejükben, hogy mozdonyvezetőnek állnak, azt tanácsolja, hogy csak az válassza ezt a pályát, aki szereti is, emellett kész áldozatokat hozni. – Se hétvégéje, se ünnepnapja nincs az embernek, a magánéletéből rengeteget oda kell adni. Kegyetlen volt szenteste menni dolgozni, főleg, amikor kicsik voltak a gyerekeink. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha tényleg szereti az ember. Akkor nem teher, amit meg kell csinálni, meg a téli mínuszok vagy a nyári hőség a fülkében. Ezek mind feledésbe merülnek, ha szeretjük a munkánkat – összegzett Bajczár Péter.
Az utolsó utazás
Amikor idén március 21-én felszállt a Szentes–Szolnok–Kecskemét és onnan visszatérő vonatra, érezte, hogy megváltozik az élete: lezárul egy olyan fejezet, amit barátságok sora és számtalan szép emlék keretez.
– Készültem rá lelkileg, hogy nem lesz tovább, ezt máshogy nem is lehetett volna kibírni. A végállomáson locsolták a pezsgőt, szórták a konfettit, kilométeróra-szalagot húztak ki a vonat elé. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi kolléga kijön elém, egyszerűen euforikus hangulatba kerültem. Életem egyik legboldogabb húsz perce volt – mondta elérzékenyülve.
Egy második család
– Nagyon szép szakasza volt az életemnek ez a pár évtized. Ez nem egy szimpla munkahely, szinte az embernek a második családja volt. Nagyon jó barátságok alakultak ki az évek során, a kollégák, az emberi kapcsolatok fognak leginkább hiányozni – mondta el Bajczár Péter.