Idős korában találkozott újra azzal az egykori kislánnyal, aki megmentette

– Édesanyámat Magdolnának hívták, Szemző lány volt. A családjában szinte mindenki ügyvéd volt. Nagyapám, Szemző Miksa is, aki valamikor a hitközség elnöki tisztét is ellátta. Apai ágon a Balassa család divatkereskedéssel foglalkozott. A Balassa Áruház a mai kis Spar helyén állt. Ez a Petőfi utcai ház, aminek most az egyik lakása a miénk, teljes egészében a Balassa családé volt – idézte fel családja történetét a 77 éves Balassa László, Hódmezővásárhely mára egyetlen élő férfi holokauszttúlélője.

Balassa László sohasem ismerhette meg az édesapját, akit munkaszolgálatra hurcoltak az ausztriai Welsbe, és úgy halt meg 1945-ben, hogy tudott ugyan arról, hogy 1944. június 20-án fia született, de soha nem láthatta meg a gyermekét.

Édesanyja méhében került a gettóba

– Születésem előtt három-négy nappal szedték össze itt, Hódmezővásárhelyen a zsidó származású lakókat. Mindenkit a zsinagógába vittek. Onnan gyalo­goltatták ki őket a vasútállomásra, ahonnan marhavagonok­­ba pakolva a szegedi téglagyárban kialakított gettóba transzportálták őket. A vagonba került a családom is, köztük a velem mindenórás édesanyám is. Azt az orvost, akinél szült volna édesanyám, szintén bevagonírozták. Később ő segített világra – idézte fel az elmondásokból is­­mert történetet.

– Június 20-án a gettóban születtem egy íróasztalon, amit papírokkal borítottak be. Apai nagyszüleimmel, nagynénémmel, unokabátyámmal, édesanyámmal végig együtt voltunk a gettóban, majd a lágerekben. Végül haza is így kerültünk, de ehhez előbb több csodának is történnie kellett. Az egyik csoda az volt, hogy egyáltalán élve hagytak. Az ordibáló csecsemőket az SS-tisztek nem igazán szerették. Akár a falhoz is csaphattak volna, vagy egyéb módon is elintézhettek volna… – mondta elérzékenyülve.

A bombázásnak köszönhetően kerülték el A halált

– Úgy volt, hogy minket is Auschwitzba visznek, mint a legtöbb vásárhelyit. Egy kecskeméti zsidó csoport nagyon sok pénzt fizetett, hogy ne oda hurcolják őket, ezért minket egy másik vonatra tettek. Az elmondások szerint borzalmas volt az út. Sokan voltak összezárva a vagonban, ott kellett elvégezni a dolgukat is. Olyan is volt, hogy valaki meghalt, és napokig az élők­­kel volt egy lég­­térben. Az egyik állomáson könyörögtek az emberek a csendőröknek, hogy legalább egy kis vizet adjanak. Azok cserébe aranyat, fülbevalót, nyakláncot kértek. Meg is kapták, de a kannát eldobták, és azt mondták, „Erre maguknak már nem lesz szükségük!” Végül, minden pénz ellenére a kecskemétieket mégis a haláltáborba irányították, a mi vonatunk előtt... És itt jött a mi életünkbe egy másik csoda. Kassánál ugyanis lebombázták a síneket, ami óriási nagy szerencse volt, mert minket így Ausztria felé irányítottak. Bécsbe kerültünk, ahol több lágert is megjártunk. Az egyik tábort lebombázták, me­­nekülni kellett.

Édesanyám mesélte, hogy gyújtózsinórok voltak az úton mindenfelé kihúzva. Úgy rohant végig velem, hogy nem ért hozzá egyikhez sem. Ha hozzáért volna, felrobbanunk... Amikor az oroszok közeledtek, a németek próbálták eltüntetni a maradék zsidót is, akik még éltek. Egy SS-tiszt, aki egzecíroztatta a többieket, odasúgta édesanyámnak, aki jól beszélt németül, mert valamikor Grazba járt líceumba, hogy tűnjünk el, bújjunk el. Egy romos ház pincéjében találtunk menedéket. A háznak egy púpos hátú házmestere volt, akinek a 10 éves kislánya a szárnyai alá vett. Én lettem az élő játékbabája. Ezzel megmentett, ugyanis édesanyám, aki többször is letépte a ruhájáról a sárga csillagot, és kiszökött a pincéből, hogy élelmet szerezzen, tífuszos lett, és elkülönítették. Nem kaphattam anyatejet, de a kislány játékból főzött nekem tejbegrízt, és azzal etetett – mesélte a történetet.

Fájdalmas volt a találkozás 70 év után

A kislányt Ingeborg Winternek hívták. Néhány évvel ezelőtt, az internet segítségével, az egykori kislány, akkor már túl a 80-on, megkereste a Balassa családot. Nem sokkal később Bécsben, jó hetven év után találkozhattak is. Bár László csak az elbeszélésekből tudott Ingeborgról, de egész életében hálás volt neki. Nagyon szívmelengető, egyben felkavaró és fájdalmas volt kettejük találkozása.

– Sok mindent tőle tudok, a babázást, hogy hogyan bújtattak bennünket. Amikor az SS-katonák visszajöttek, és zsidókat kerestek, az apja szenilisnek tettette magát, és kiabált németül, hogy „Nem veszünk semmit, menjenek!” Na­gyon rendesek voltak, a kislány és az édesapja is. Igazi csoda volt, hogy jó 70 év után találkozhattunk. Az ő segítségével sikerült végül megtalálni édesapám sírját is Welsben, ahol leróhattam kegyeletemet. Sajnos Ingeborg már nem él – mondta.

Itthon a semmi várta a családot

A Balassa család akkor hagyta el a bécsi bérházat, ahol elbújtak, amikor odaértek az oroszok.

– A családom talált valahol egy háromkerekű babakocsit, azzal toltak a határig. Abba tették bele a megmaradt motyónkat is, amiket végül útközben elvettek tőlünk az oroszok. Amikor hazaértünk, már mások laktak az apai nagyszüleim házában. Később visszakaptuk ugyan az ingatlant, de nemsokára államosították, csakúgy, mint az üzletet. A házban 6 lakást alakítottak ki, kádereket költöztettek be. Az anyai nagyszüleim házát is államosították az akkori Szent Imre herceg utcában, ami most Virág utca. A házunk helyén most már az óvoda van. Ott kaptunk vissza egy szoba-konyhát. A családunk elhurcolása után az emberek széthordták a dolgainkat, de a hazatérésünk után a jóérzésű emberek sok mindent visszaadtak. A ház többi, 6 szobájába az akkori laktanyaparancsnok költözött be. Amikor édesanyám megtudta, hogy a lexikonjainkkal fűt, azt mondta, ezt nem nézi tovább. Szegedre költöztünk al­­bérletbe. Ott nőttem fel. Az apai nagymamám, akinek mindkét fia odaveszett, édesapám Welsben, nagybátyám Auschwitzban, végül a saját, elvett házukban kapott egy lakást. Ebben élek ma – mondta Balassa László, aki úgy emlékszik vissza édesanyjára, mint aki rettenetesen erős asszony volt, és nagyon bátor.

A férfi édesanyja később férjhez ment egy sorstársához, Spitzer Miklóshoz, akinek a felesége és a 10 éves kislánya maradt oda.

A holokauszt mindent megváltoztatott

Balassa Lászlónak más lett volna az élete, ha nincs a holokauszt és a kommunista éra.

– Ha édesapám is mellettem lehetett volna, ha nem szenvedjük el a borzalmakat, minden másképp alakult volna, valószínűleg az üzletet vezetném. De másképp történt. Több szakmám is van. Voltam gépkocsi-előadó, szállítási előadó, szállítási osztályvezető, kooperátor, üzemtechnikus, diszpécser, gépkocsivezetőket is képeztem. Szerszámkészítő és órásmester végzettségem is van. Ma már nyugdíjas vagyok – mesélte.

Három házasságban négy fia született, négy unokája van, hamarosan megszületik az ötödik is.

A családban nem sokat beszéltek a holokausztról, sem a kommunista rendszerben elszenvedett sérelmekről. A fájdalmuk ehhez túlságosan nagy volt.

– Ezt elfelejteni nem lehet, még ha én nem is úgy éltem át a borzalmakat, mint a nagyobb gyerekek, vagy a felnőttek. A fájdalmat hordoztam egész életemben, de még a gyerekeim is cipelik – hívta fel a figyelmet.

Balassa László többször járt Auschwitzban, a legnagyobb bor­­zalmak helyszínén, ahol a nagybáty­­ja is meghalt. Csendesen, maga elé mondogatta, hihetetlen, hogy mi történt abban a lágerben….

– A hitünk megmaradt. Ez az a vallás, ami nemcsak vallás, ha­­nem származás is egyben. Gyűlölet nincs bennünk, csak elmondhatatlan fájdalom. Azért mesélem el a történteket, bár nagyon nehéz beszélni erről, hogy tudjon róla és tanuljon belőle az utókor, és soha többet ne történhessen meg ennyi gonoszság, hasonló népirtás…